Régi vágyam teljesült ezzel az étellel, hiszen találtam végre egy olyan receptet fehér fejes káposztával, ami ízlik, és se nem saláta, káposztás tészta, vagy lucskos káposzta. Nagyon nem is erőltettem eddig, hiszen annyi más zöldséggel lehet főzni, miért pont ezzel a szerencsétlennel küszködjek. A káposztás tésztát is csak hosszú küzdelmek után sikerült megszeretni, miután megtaláltam ezt a receptet. A hagyományos, barnára párolt, reszelt káposztát én ugyan szeretem leveles tésztába sütve, laskával is megeszem, de ezek illatával sokakat ki lehet kergetni a világból. Ez azt jelenti, hogy egyedül vagyok itthon a párolt káposztára, az meg annyira nem buli. Amúgy meg érdemes átlökni a káposztát egy másik létállapotba, jobb savanyítani. Ennek már lényegesen nagyobb a sikere. A paradicsomos káposztával pedig egyáltalán nem tudok mit kezdeni, és szerintem ez így is marad.

Ugyan léteznek hazai gyökerű receptek is káposztalevesre, de azok általában savanyú káposztával készülnek, vagy ha mégsem, akkor pedig valamilyen diéta keretében kerülnek elénk. Utóbbiakat pedig nem az élményért fogyasztjuk.

A következő recepttel a francia konyha valami olyasmit tett le az asztalra, mint a hagymalevesük, vagy a gratin dauphinois. Arról az elgondolásról van szó, miszerint a legközönségesebb zöldségekre építkezve is lehet olyan ételeket főzni, amelyek a jóllakáson kívül tudnak mást is nyújtani. Persze nem lepne meg, ha nagyjából ugyanezt a receptet megtalálnám erdélyi, vagy orosz szakácskönyvekben is. De hát a franciának nagyobb a hangja.

A recept faék egyszerűségű, csak pár dologra kell ügyelni. Ugyan a fejes káposzta közönséges alapanyag, nem csak egyféle van belőle, ahogy krumpliból sem. A legalkalmasabbak a vékony levelű, lapos fajták. Ennek az elbírálása után már íz alapján kell tájékozódni. Amit én használtam, az nyersen olyan finom édes, hogy a felkockázott káposztát csak úgy kapkodtuk befele a deszkáról. Laskára vágva, majd megfőzve (nem pépesre) is megőrzi ezt az édességet, ami akkor jön elő, mikor elharapjuk a levéldarabot.

A kenyér hasonlóan fontos alapanyag, hiszen alapvető ízesítő funkciója van. A leves nem lesz finom, ha fehér lufikenyeret, vagy toastkenyeret pirítunk. Ide kovászos kell, esetleg élesztős rozskenyér. Az eredmény nyilván eltérő, én a kovászosat preferálom.

Összetevők:

• hatvan dekagramm fehér fejes káposzta
• húsz dekagramm sárgarépa
• húsz dekagramm édes vöröshagyma, vagy salotta.
• húsz dekagramm szárzeller
• harminc dekagramm füstölt hús
• másfél liter alaplé, ami készülhet csirkéből, tyúkból, vagy marhából is.
• tálaláshoz kenyér, reszelni való sajt, például gruyére
• két dekagramm vaj

A salottát kis kockákra vágtam, majd a vajon kis lángon megdinszteltem. A centis kockákra vágott szárzellerrel és a sárgarépával tovább dinszteltem, míg a zöldségek már majdnem megpuhultak. Az ember azt gondolná, hogy ezen a ponton fehérbort lenne jó hozzáönteni, de nem így van. A káposzta, a sárgarépa, és a hagyma annyira édessé teszi a levest, hogy a fehérborral együtt már túlzásba lehetne esni. Ez után hozzáadtam a répához hasonló méretre vágott füstölt húst, majd felöntöttem a levessel. A káposztát két-három centis laskára vágtam, majd kis lángon addig főztem, míg a káposzta meg nem főtt. A káposzta esetében ez azt jelenti, hogy se nem pépes, se nem ropogós. Ezáltal amint ráharapunk, kiömlik belőle ugyanaz az édes káposztaíz, amit volt szerencsénk nyersen már megismerni. Ha minden jól ment, ennél a pontnál készült el a sárgarépa és a szárzeller is.

Tálalásnál megpirítottam a kovászos kenyeret. Még forrón a tánnyérba mert levesre raktam. Azonnal sajtot reszeltem rá, hogy legyen ideje megolvadni kissé. Nem baj, ha a levesbe is hullik a sajtból, jót tesz neki.

Meg kell jegyezni, hogy szokás krumplit is a levesbe főzni, de úgy már sokkal kevésbé káposztaleves, viszont hasonlóan finom lehet.