Sub Rosa

Búcsúzás...

2020. december 03. - Viv. Sub Rosa

 

Szeretem reggelente hallgatni a fiaim szuszogását. Az ablakon már beszűrődik az ébredő város zaja, de ők még csendesen, a legmélyebb álmukat alusszák. Ilyenkor mérhetetlen boldogság tölt el, hogy kétszer is átélhettem a világ legszebb csodáját: egy apró lénynek adhattam életet. Mert számomra a születés maga A CSODA, ahogy két sejt találkozásából egy különálló individuum születik.  És most mégsem erről a csodáról lesz szó, hiszen ahogy rájuk nézek, a vonásaikban minket, a szüleiket és a mi felmenőinket, a családjainkat látom.  Azokat is, akik már nem lehetnek közöttünk.

A távozásukkal valami elmúlt…

Az asztalon egy apró arany pecsétgyűrű hever. Felveszem, s a belevésett monogramot figyelem: VE. Az egymásba fonódó, cirádás betűk egy régi idők letűnt stílusát idézik, amit most is ugyanolyan romantikusnak találok, mint kislánykoromban, amikor először a kezembe adta a mamám. Évtizedekig érintetlenül bújt meg az ékszeresdobozomban, de ahogy szokásosan kinyitottam, most hirtelen meg akadt rajta a szemem. Az ujjamra húztam, és a könnycseppek peregni kezdtek az arcomon.

A szekrényemben továbbra is ott lóg a narancssárga horgolt ruhám, amit még mama készített nekem. Finoman végig simítom, és keserédes emlékek jutnak eszembe.

Ahogy a meleg, napfényes szobácskájukban ültem, és horgolni tanított. Szerettem volna úri kisasszony lenni, aki tökéletesen kézimunkázik – pontosan olyan ügyesen, mint ő –, de sosem voltam hozzá elég kitartó. Kötni is meg szeretett volna tanítani, de az már végképp nem az én világom volt. Helyette inkább a rámába foglalt maradék lenvászonokra hímeztem. Mára már egyikre sem emlékszem…

Legelső emlékem mamáról a nevetése. Kislányként náluk voltam a meleg szobában, és a kedvenc népdalomat énekeltük. Tisztán hallom a fals hangom, ahogy ugrándozva, táncikálva hangosan énekeltem: Piros a paradicsom nem sárga, utána pedig Lakodalom van a mi utcánkban. Míg papa tapsolt hozzá, ő nevetve énekelt. Az a szoba számomra a mesebeli, gyermeki kalandozások színtere volt sok-sok könyvvel, íróeszközzel és az ablakpárkányon csiripelő madarakkal. Itt tanultam meg sakkozni is. Az udvaron bicikliversenyeket rendeztem a pótkerekes kerékpárommal. Volt egy kis házikóm is, én meg büféskisasszonyt játszottam. A hajóhintámmal pedig a fellegekbe szálltam.

A konyhaasztal mellett ültem egy sámlin, s mamát figyeltem, ahogy süti nekem a palacsintát, amit ott helyben, melegében meg is ettem. Még azt sem vártam meg, hogy kakaóporral meghintsék. Emlékszem, olyan büszkék voltam rám, hogy egyszerre hatot is meg tudtam enni! Csak a hasadat el ne rontsd, zeng még most is a fülemben. A mai napig nem ettem olyan finom fahéjas túrót, mint amit ebben a konyhában. Mama házi tormájának az ízét semmilyen bolti készítmény nem adja vissza. Tudta, hogy imádom az égetett cukrot, amivel sokszor csak nekem kedveskedett. A Filofaxomban ott van az ő sütijének a receptje, ami ugyan megegyezik a kókuszgolyóéval, de nekem örökké a mama sütije marad. Az ízletes vadasa, amit annyira, de annyira szerettem.

Vér szerint ő csak a nagymamám nővére volt, mégis valójában ő is az én mamám volt, akitől nehezen is, de végső búcsút kell vennem…

 

Viszlát mama, remélem, a következő életeinkben ismét egymás mellé sodor a Sors! Addig is, vigyázz magadra, akármilyen testben is térsz vissza! Szeretünk!

Viv

Fotó: kyasarin / Pixabay

Amennyiben a komment szekciót keresed, kérlek nézz szét az oldal Facebook oldalán!

 

süti beállítások módosítása