Sörbúvár

Mogorva májusi reggel volt. Hidegen fújt a szél, s azt a híres, aranyat érő esőt úgy csapkodta az ember pofájába, hogy az már fájt. Az egyébként állandó jelleggel dorbézoló verebek csendesen csepegve üldögéltek az ágakon, tekintetükkel ölni tudtak volna, s minden arra járó kapott tőlük egy kicsit sem szívélyes dögöljmeget.

Georg Riedlinger is rosszkedvűen ébredt. Előző este megint összekaptak valamin a feleségével, ami akkor szörnyen fontosnak tűnt, de mostanra képtelen volt felidézni az okot. A mellkasa is sajgott, s ha az új gazdasági igazgatóval közelgő beszélgetésre gondolt, rögvest szúrni is kezdett. Az a barom - gondolta. Nekem akarja elmagyarázni, milyennek kellene lennie egy barna búzasörnek? Én már akkor is sört főztem, amikor ez a szarházi nyikhaj még az apja zacskójában lapult, és azért imádkozott, nehogy az anyja lenyelje. Tavaly ősszel még az istenverte Jugend röhejes hátulgombolós gatyájában parádézott, most meg itt játssza a szakembert. Nem ismeri az a seggfej a naptárt? Nem látja, milyen évet írunk? A háború közepén araszolunk, még nincs gond az élelmiszerellátással, de búzából hétről hétre kevesebb érkezik. A tegnapi szállítmány meg találatot kapott, három tonnányi anyag ment a levesbe. Hát mi a ferde lóf@szból főzzünk búzasört? Persze, hogy híg és vizes, még így is, hogy ötezer literrel visszavettük a termelést. Örülök, hogy élesztőt és komlót még tudok bele rakni, és a színe-illata is elég barátságos, de ennyi. Csodák nincsenek. Ha ez így megy tovább, lehúzhatjuk a rolót, mint drága elődeink a kilencéves háborúban. De megb*szta a ló, ha ez a mostani is annyi ideig fog tartani.

Itt tartott a morgolódó monológgal, amikor hatalmas robbanás rázta meg a sörgyár udvarát. A malátázó ablaküvegei csilingelve érkeztek a kockakövekre, s aki akarta, még hallhatta a távolodó bombázókötelék zúgását. De Riedlinger úr már nem hallott semmit, kezét ijedten a szívéhez kapta és csendesen összeroskadt. Így veszítette el az Eichbaum sörgyár a főzőmesterét, meg húsz ablakot üvegestül.