Leírtam már párszor, de minden egyes alkalommal egyre igazabbnak érzem. Kifejezhetetlenül szerencsés korosztályba tartozom. Vitathatatlan tény, hogy a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején nem egy olyan inspiráló könyv, film vagy éppen sorozat látta meg a napvilágot, amelyek a mai napig tevékenyen hatnak kultúránkra. Olyan történetek voltak ezek, amelyek gyerekkorom aktív témái voltak. Emlékszem, amikor Terminátorosat játszottunk az iskolaudvaron vagy éppen időgépet építettünk a haverokkal a kert végében. De volt olyan alkalom is, hogy Velociraptorok elől menekültünk a kukoricásba. Minden egyes ilyen történet a nagy CGI orgiák előtti időkből származik. Igaz, már akkoriban is fontos tényező volt a látvány. Túl voltunk már a kenyérpirítós sci-fi filmek korszakán, de az akkor készült filmek még szóltak valamiről. Nem elégedtek meg azzal, hogy egy látványos űrcsatát lenyomva jóllakassák a nézőt. Minden alkotásnak üzenete volt és, ami talán a legfontosabb, hetekre elláttak témával egy nagy képzelőerővel megáldott korosztályt. Pontosan ilyen film volt a Dredd bíró. Természetesen első sorban az „eredeti” 1995-ben készített változatra gondolok. Gyerekkoromban szájtátva néztem Sylvester Stallone-t, ahogyan felkiált a tűzpártbaj kellős közepén. ÉN VAGYOK A REND! Még most is beleborzongok ebbe a jelenetbe. Gyerekkorom nagy élménye volt ez a Stallone film, amelyet a 2012-ben készített frissebb változat csak még szebb emlékké tett. Kifejezetten örömmel fogadtam a lehetőséget, hogy az IDW kiadó által megalkotott képregény feldolgozást is elolvashattam.
A jövő emberisége egy szinte élhetetlen világot örökölt felmenőitől. Egy atomháborúkkal megtépázott, kizsákmányolt Föld az, amelyet a 2100-as évek emberisége otthonnak nevez. A világon pár megapolisz tudott csak fennmaradni. Olyan irdatlan méretű városok ezek, amelyeket a hagyományos jogrend és igazságszolgáltatási rendszer nem volt képes irányítani. Az új világ egy újfajta rendfenntartó alakulat létrejöttét eredményezte. A törvény új szolgái egyszerre voltak bírók, esküdtek és ítélet végrehajtók. Törvényhozónak nevezett fegyverükkel a várost járják és ha kell percek alatt hoznak akár halálos ítéletet.
Az első és legnyilvánvalóbb dolog, amellyel szembesülni fog a kedves olvasó, amikor első ízben kezébe veszi ezt a ragasztott, keménytáblás kötetet, hogy az valami igazán csodásra sikeredett. A mesterien kiválasztott borító és a hozzá ugyancsak jól válogatott pár jelenet, mely a hátlapon kapott helyet, mind remek összképpé állnak össze az első találkozáskor. Vitathatatlan, hogy az első kötet, a még bele sem olvastam, de már is a kosaramban van, jellegű kiadványok közé tartozik. A fekete kötéstábla és a védőlap igazán merész húzás volt. Számomra elég újszerű és szokatlan dolog volt ez a szín. Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, igazi élmény volt belelapozni ebbe a kötetbe. Minden egyes lap frissen ropogott, miközben lapoztam. Ez egy magamfajta könyvillatfétissel rendelkező olvasónak igazi beleborzongó élményt jelent. A képregény képi ábrázolása már az első pár oldal után megtetszett, de ugyanakkor zavarba is ejtett. Ehhez mindenképpen hozzátartozik az a tény, hogy a Dredd Bíró első része az eredeti IDW sorozat első négy számát tartalmazza. Ott kezd érdekes lenni a dolog, hogy mindegyik epizód más-más grafikus munkája. Így gyakorlatilag több eltérő képi ábrázolással készített történet várja az olvasót. Személyes kedvencem, a Védelmi pénz című rövid kis epizód, igazán meglepő képi világgal, melynek talán legemlékezetesebb alakja a T-3000-s robot. Az összes történetre jellemző a megnyerően egyedi és rajzfilmszerű ábrázolás, csak egyetlen gondom van ezzel. Az egyes részek közül hiányoltam valamiféle választóvonalat. Bizony, annyira nem különülnek el egymástól a történetek, hogy sokszor csak pár képkocka után vettem észre, hogy ez már egy másik alkotó története.
A kötetben megjelenő hat kaland mindegyike kivétel nélkül pörgős, könnyen emészthető. Ha az embert elkapja a lendület, hamar a végére lehet érni a 112 oldalas kiadványnak. Igazán remek a modernizált, aktualizált Mega-City 1 utcaképe. Mégis, a legjobban az nyerte el a tetszésem, hogy a nagy akciójelenetek közepette, meglepő módon, több morális kérdés is megjelenik, a helyenként Dexter laboratóriumát idéző képkockák között. A klónozás etikai dilemmája ismét előkerült, akár csak az eredeti, 1995-ben készített filmben. Ugyanakkor sokkal érezhetőbben megjelennek a társadalmi különbségek által generált helyzetek. Mega City teljesen olyan, mint 2020. Ebben az óriás városban, egyszerre van jelen a mérhetetlen gazdagság és az igazi mélyszegénység, akár csak korunk túlpörgött, valamitől mindig rettegő világában. A mesterséges intelligencia szerepe sokkal másabb, mint a Danny Cannon által megálmodott Dredd bíróban. Ott a robotok inkább mechanikus díszletek voltak vagy éppen a háborús, veterán robotkolosszus esetében egy legyőzendő ellenfél, az igazi boss előtti utolsó pálya fenegyereke. Az IDW képregényében a robotok olyan probléma részesei, amely nem is oldódik meg az első kiadvány lapjain. Tovább visszük a megoldandó ügyet a folytatásba.
Az első pár oldal elolvasása közben, egy kisebbfajta aggodalommal szemléltem a karakterek kibontakozását. Hamar rájöttem, hogy jelen kiadvány nagyobbrészt a 2012-es történetvonalból táplálkozott. Ezzel önmagában semmi baj nincsen, de én személy szerint az 1995-ben készült filmet jobban szeretem. A történetben megjelenő karakterek kicsit erőtlenek, halványak. Bár egy több részes sorozat első bemutató, ha úgy tetszik kedvcsináló részétől, nem is vár egyszerre mély karakterábrázolásokat az ember. Anderson bíró ebben a képregény univerzumban is dögös – már amennyire egy rajzolt női alak az lehet – de ugyanúgy súlytalan, hókuszpókusznak tűnik ez az egész pszi hadviselés. Dredd bíró ugyanaz a faék egyszerű karakter, mint amilyen a filmekben is. Egy igaz, posztapokaliptikus Conan, a barbár, aki kíméletlenül elkap/kinyír minden rosszfiút. Ezzel az ábrázolással nincs is baj, hiszen ezért szeretjük az öregfiút. Egy dolog viszont kissé furcsa volt, a történet első mondatától kezdve Josephnek szólította a többi bíró. Eddig fel sem tűnt, hogy a híres igazságosztó, páncélos esküdtnek még keresztneve is van. A pórul járt bíró karaktere az, aki még megfogott, bár a spoiler veszély miatt sokat nem mondhatok el róla. Legyen elég annyi, hogy az ő sorsa igazán jól lett felépítve. Az esete végigvonul az első köteten és kiválóan összekapcsol nem egy epizódot.
A jövő apokaliptikus víziója az, amely talán a leginkább érdekessé teszi számomra Dredd bíró univerzumát. Egy hidegrázós jóslata ez jelenünknek, amely egyszerre tűnik ugyanúgy fantasztikumnak és elképzelhető jövőképnek. Biztos vagyok benne, hogy a bírók örök szélmalomharca a várost uraló bűnnel még jó pár oldalnyi olvasnivalót biztosít a sisakos igazságtevők kedvelőinek. Én személy szerint, amint csak tehetem, folytatom Dredd bíró újabb kalandjainak olvasását.
9/10
A képregényt a Holdkelte Stúdió jóvoltából volt lehetőségem elolvasni
