Jó pár évvel ezelőtt még nem voltam fenn egy közösségi oldalon sem, testvérem unszolására léptem be a bizonyos fehér „F”-be. Eltartott pár hónapig mire kiismertem magam a közösségi hálón, de miután már otthonosan mozogtam a online világban nem volt megállás. Rég eltűnt ismerősök, barátok kerültek meg. És olyan barátságokra is szert tettem, amellyel a valóságban biztosan nem rendelkeznék. Távolságok tűntek el, addig sohasem látott filmek, soha nem olvasott könyvek, soha nem hallgatott zenék kerültek a látószögembe. A mai napig szerves része életemnek ez az online élettér, és ha belegondolok, ezzel önmagában semmi gond nincsen. Hiszen a mai világ erre az online háttérországra épül, és minden fontos dolog online történik. Jelen kötet szerzőét sem fedeztem volna fel magamnak a közösségi média nélkül. Az egyik kedvenc magyar színészem előadásában láttam egy novellarészletet.* Teljesen magával ragadott a történet egyszerűsége és köznapiassága. Így hát fogtam és ahogy mondani szokás „rágugliztam” a kérdéses műre, s rátaláltam a Napfénytető című novelláskötetre.
Légrádi Gergely novelláskötete az ötödik megjelent írása. Egy mindennapi történetekkel és hétköznapi hősökkel szegélyezett kiadvány. Öt fejezeten át láthatunk a hétköznapok szürkeségéből egy-egy kiragadott jelenetet. A fejezet címek már sejtethetik az olvasóval, hogy miről is szól majd az elkövetkező pár oldal. A kötet, híven a szerző eddigi munkáihoz, maradt a rövidebb formátumnál, de a könnyed, mindennapi életet ábrázoló mini epizódok ne tévesszenek meg senkit. Van tartalom és mondanivaló a pár oldalas novellák mögött!
A kötet egy igazán kezes kellemes fogású kiadvány, mely ragasztott kemény táblás formában érkezik meg a kedves olvasóhoz. Mindehhez szinte tökéletesen illik az a kellemes megnyugtató könyvtár illat, amely a könyv lapjaiból árad. Ordódi Tamás igazán hangulatos illusztrációival egészen egyedire sikerült ez a kis 207 oldalas novelláskötet. Egy személyes kis tipp azoknak, akik szeretik a „teljes kilátást”, vegyétek le a borítót és nézzetek jól körül.
Az igazság az, hogy annyira megtetszett ez a kis könyvecske, hogy nem bírtam ki hazáig az olvasást. Munka után beültem a kedvenc helyemre, kikértem egy jó hideg almafröccsöt és hozzáfogtam az olvasáshoz. Az első gondolatom az volt, hogy ez egy kiváló strandra való, légiesen könnyű olvasmány lesz. Az első pár történet alatt még tartotta magát ez az elképzelés. De aztán jöttek a mélyebb témákat taglaló életepizódok, nem árulok el nagy titkot ha elmondom, nem tudtam a kávézóban elolvasni a könyvet, így az otthoni tennivalók után maradt még jó pár oldal, amelyeket már az olvasásra szánt fotelomban „fogyasztottam el”. A kötet végére rájöttem, hogy dacára annak a számtalan nehéz témának és mély mondanivalónak ami olvasás közben fogadott, ez az olvasmány egy könnyed elnyújtózás a nehéz nap végén.
Az első történet, amely igazán megfogott, az a Calvados címet kapta. A szerző egy italt felhasználva mutatja be egy család sorsdöntő vagy legalábbis az emlékek miatt hangsúlyos epizódját. Azért is tetszett, és ragadott meg ez a történet, mert az én édesapám kedvence ugyancsak a már említett párlat. A történet óhatatlanul is elgondolkodtatott, vajon melyek azok a szokások, amelyeket átvettem apukámtól. És mely szokásaimat adom majd tovább a gyermekeimnek. A Közös szavaink című rövid epizód nagyon érdekes volt, szociális munkásként ez volt az egyik olyan történet a Sorok között című történettel együtt, amely mondhatni szakmailag is megérintett. A címadó novelláról is mindenképpen érdemes szót ejteni, ebben a történetben egy intézetben nevelkedő lányt ismerhetünk meg, akit egy nap valami oknál fogva átszállítanak egy másik nevelőotthonba. Azon kívül, hogy nekem, mint szakembernek megjeleníti a gyermekjóléti rendszer gépies hivatali szörnyét, érdekes tanulságot is nyújt ez a nem egész négy oldalas történet. Az igazgató búcsúja a lánytól igazán tanulságos volt, és így értelmet nyer az a szép borító. A Modus vivendi című írás egy igazán formabontó alkotásnak készült, van benne valami interaktivitás, de meg kell mondjam, olyan sokáig azért nem kötött le ez a pár oldal. De az ötlet és a kivitelezés határozottan tetszett. Az Egymás nélkül című fejezet érdekes vallásos töltettel bíró írásokat tartalmaz. Kellemesen spirituálisak, nem tolakodó térítési céllal írt példabeszédek, hanem apró életesemények, amelyekben megcsillan a hétköznapi dogmamentes, egyszerű hit, amelyt végső soron mind keresünk. Az említett fejezet leghangsúlyosabb története a Kékgolyó utca, János evangéliumában egy család tragédiája bontakozik ki. Egy olyan élethelyzetbe olvasunk bele, amivel egyetlen szülőnek sem lenne szabad találkoznia.
Légrádi Napfénytetőjével egyetlen egy gond van csupán, a kötet végig túlságosan filozofikus marad. A történetek által feltett kérdésekre nem mindig van válasz vagy éppen megoldás. De jobban meggondolva ez a fajta hiányosság nem is akkor probléma, hiszen pont a már fentebb említett légies könnyedség veszne el, ha komolyabb magyarázatba fogna a szerző a történetei által. Az biztos, hogy a novelláskötetnek hála elkezdet érdekelni az író többi műve. És igen az az unalomig ismételt mantrát is van bátorságom megereszteni, hogy több kortárs szerzőt kell olvasnunk. Saját példámon okulva arra bátorítok mindenkit, hogy néha hagyják el zsáner irodalmuk biztos talaját és a napfénytetőn át nézzenek ki másfelé is.
8/10
A könyvet a Jaffa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni
