Most elég mérges vagyok, pedig alapvetően nekem az eddig kiadatlan, fiókban maradt Szabó Magda-művek kiadásával nincs nagy bajom (Csigaház-kritika itt), ha mindez ízlésesen történik. Ha különbséget tud tenni a hagyaték gondozója aközött, hogy a nagyközönség számára is hozzáférhetővé lehet-e valamit tenni, mert az író érezhetően feltételezett jövőbeli olvasót a megalkotásakor, vagy nem, mert nagyon személyes, saját használatra készült feljegyzésekről van szó. Azzal sincs semmi gond, ha az itt-ott, folyóiratokban megjelent novellákat, tárcákat összegyűjtik és kiadják kötetben; én szívesen, érdeklődve olvastam, igazán megható is volt közöttük.
A kötet nagy részében ilyenek szerepelnek, és összesen kettő gépiratos, dátum nélküli, valóban kiadatlan írást kapunk, melyek közül az egyik egy kb. két oldalas felejthető korai szösszenet, a másik viszont egy hosszú, naplószerű feljegyzésekből álló valami Szabó Magda hollandiai utazásáról, amely érezhetően nem harmadik személynek készült. És ez az, ami miatt haragszom, és ami tönkrevágta nekem a kötetet; tömény szenvedés volt végigolvasni, egyrészt, mert leginkább saját részre, későbbi felhasználásra lefirkantott ötleteket tartalmaz egy-egy szóban, amelyeket esetleg ki lehet majd bontani, meg lehet majd írni (random az aug. 19-i bejegyzésből: „Tivoli, szerencsejáték, aggok, 1 picula, sok céhjelzés. Andersen, kínai pavilon, egérszínház, pantomim, elvarázsolt kastély, koncert, tükörből kijön a lomb, lóval, bikával, tivoli, kávé, busz, haza. Vend nem örül bálványnak, japán elkésik, two orient people. 3 viszik úton, iszik üvegből, úton-útfélen, és sikolt, erdő, hőség, függöny fel, amerikai nem segít, lovas, templom, három vásárol, millió szobor, szökőkút.”). Másrészt, mert annyira személyes dolgok is vannak benne, hogy néhol egészen kínos volt olvasni (például: „Most elment, én trónoltam, átöltöztem, lenn 14 szarvas fekszik (…)” – kiemelés tőlem).
Ezt leszámítva a kötet közepes színvonalú, a Novellák írásai közül nekem egyik sem volt maradandó élmény, az Önéletrajzaimból érdekes, vallomásos, közelebb hozza az írónőt és a fikció mögötti valóságot, a Halottaim három búcsúlevele pedig igazán megható. Nekem ezek az írások voltak a kötet tetőpontjai, a búcsúzás az édesanyától, a szeretett macskától és a baráttól, Janikovszky Évától. Az Útirajzokat untam, ráadásul ennek a ciklusnak az utolsó darabja a fent említett csoda, a hollandiai nyaralás élményeinek jegyzete. A színvonalbeli egyenetlenség és néhol régimódi lassúság mellett azért a jobb darabokban ott van az a bölcsesség, őszinteség és személyesség, az élmény átadásának varázslatos képessége, ami miatt én feltétel nélkül szeretem Szabó Magdát. Ahogy a képzelet, a fantázia megbéklyózása ellen, a szabad gondolkodás és véleményformálás fontosságáról ír, annak minden sorával egyet lehet érteni.
A második világháborús emlékek, a felelősségvállalás kérdése elgondolkodtató, az alkotó folyamatba való betekintés izgalmas, annak ellenére, hogy néhol azért eléggé ex cathedra, eléggé pátoszos a gondolkodásmód. De a Halottaimat fátyolos szemmel olvastam, a borító gyönyörű, szép a kiadás, és ha nem is a szerző életében megjelent művekéhez fogható hatalmas, de alapvetően jó élmény olvasni ezeket az írásokat, csak ízléssel, tapintatosan kéne szelektálni, mert itt is vannak kincsek: „Most olyan, mintha a két hallgatás beszélgetne – meghitt és igazi.”
7/10
A kötetet a Jaffa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
