Könyvkritika: Thomas Harris: A Vörös Sárkány (2018)
2018. november 20. írta: chipolino

Könyvkritika: Thomas Harris: A Vörös Sárkány (2018)

„Látott már vért holdfényben, Will?”

voros_sarkany.jpg

Egyetlen mondatot ismételgettem olvasás közben: Fantasztikus ez a könyv. Igen, Hannibal-rajongóként (a sorozat első évadáról itt írtunk) ezer éve el kellett volna már olvasnom, és igen, borzalmas kifogás, de igazából eddig a borítók tartottak vissza. Most viszont a General Press új kiadásában olyan gyönyörű külsőt kapott a kötet, ami végre összhangban van a belső tartalommal. Thomas Harrisnek rengeteg mondanivalója van az emberről, az emberi természetről; mesél, megborzongat, magával ragad, és mindezt úgy teszi, hogy az valami elképesztően elegáns.

Will Graham, miután elkapta Hannibal Lectert, felhagy a munkájával, és új életet kezd egy szigeten feleségével és nevelt fiával. Egy nap azonban beállít hozzá Jack Crawford, hogy a segítségét kérje: két családot gyilkoltak meg azonos körülmények között, és Will különleges képességeire van szükség, hogy elkapják a pszichopata gyilkost, ő ugyanis meg tudja fejteni az elkövetők gondolkodását, bele tud helyezkedni a fejükbe. Elkezdődik a nyomozás és a hajsza az idővel, miközben Willnek dr. Lecterrel is újra kapcsolatba kell kerülnie.

A történet két szálon fut, az egyiken Will-t, a másikon a Vörös Sárkányt, Francis Dolarhyde-ot követjük nyomon. Will férfias (nem olyan elveszett, mint pl. a sorozatban, ahol mindenki pátyolgatja), összetett karakter, akinek a fő mozgatórugója a félelem („A félelem együtt jár a képzelőerővel; egyfajta büntetés, a képzelőerő ára.”). Lecter az összekötő kapocs Will és Dolarhyde között, ő az, aki mindkettejüket megérti. A Will-lel való kapcsolatának dinamikája remek, Lecter ráadásul elegáns és szexi (még kényszerzubbonyban is), reneszánsz félisten (nekem már Mads Mikkelsen marad, ez van). Dolarhyde háttértörténete alapos és meggyőző, értjük a motivációit, a gyermekkor meghatározó szerepét, és elgondolkozunk az emberi kegyetlenség lélekformáló hatásán. Hogy milyen is az, amikor valaki más, mint a többiek, hogy lehet a külsőt (főleg ma!) érintő másságot kezelni, feldolgozni a kirekesztést. A testi hiba (nyúlszáj, farkastorok) és a harapás, fogcsere, száj szimbolikája nagyszerűen játszik rá a csók mint intimitás kifejezésére.

A történet egyébként is tele van utalásokkal, szimbolikával, metaforákkal; Dolarhyde William Blake A Nagy Vörös Sárkány és a Napba Öltözött Nő című festményének sárkányává lényegül át, felbukkan a Jelenések könyve („és ímé vala egy nagy veres sárkány”), a Vörös Sárkány kínai írásjegye, a sárkányfarkat ábrázoló tetoválás és a fogak, sárkányfogak. Thomas Harris Dolarhyde-on keresztül gyönyörűen mutatja be, hogy az ember lelkének mennyi minden fájhat. Hogy mennyire vékony a határvonal fájdalom és gyönyör között; hogy egyszerre zsigeri és érzéki élmény a gyilkosság. „Ez az ő életműve – csodálatra méltó dolog, örökkön örökké élni fog.” Szabadságról és a művészet természetéről gondolkodunk, arról, hogy milyen nagy is lehet az ára egy műalkotásnak. „– Elmondja most az igazságot? Rólam. A Művemről. Az Átlényegülésemről. A Művészetemről, Mr. Lounds. Művészet ez? – Művészet.”

bb517_1.png

A mellékszereplők is kidolgozottak, élettel teliek, Molly és Will, Will és Willy kapcsolatában a szeretet nehézségeit tapasztaljuk meg, Thomas Harris pedig csodásan ír („Ha Willyvel foglalkozott, Molly szívét tartotta a kezében.”; „– Ha azért ölsz meg valakit, mert mást nem tehetsz, az is ilyen szörnyű érzés? – Willy, ez a legborzalmasabb dolgok egyike a világon.”). Freddy Loundsszal és a Tattlerrel belelátunk kicsit a média működésébe, Reba szerepe pedig az egyik legfontosabb, ő szedi ketté a Sárkányt és a férfit, Dolarhyde miatta küzd a Sárkánnyal. A tigris érintése gyönyörű metafora a kapcsolatukra, miközben mennyire hatalmas élmény lehet, Harris pedig annyira átélhetően írja le, hogy legszívesebben mi is indulnánk azonnal az állatkertbe tigrist simogatni.

A remek történetvezetés, a feszültség folyamatos fenntartása mellett humor is csillan néha a történetben (akárcsak az életben), a gyilkosság és kegyelem kérdésköre pedig nagyon elgondolkodtató. „Nem létezik gyilkosság. Mi teremtjük meg a gyilkosságot, csakis mi tartjuk fontosnak.” Letehetetlen, fantasztikus könyv. Remélem, a kiadó nemsokára hozza a tetralógia következő kötetét, mert folytatást szeretnék, most.

10/10

A kötetet a General Press Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1014375779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Apuci Wakillama 2018.11.21. 13:48:56

1980-as évek első harmadában leközölte a regényt a Rakéta, heti folytatásban. Tűkön ülve vártam, hogy anyám végre kiolvassa és átengedje nekem. Emlékszem, SOHA, SEMMIT nem olvastam el kétszer egymás után azonnal, kivéve a Vörös sárkányt és Rejtőtől a Piszkos Fred közbelép című "alapművet". A film (a régi) persze csalódás volt, egyszerűen lehetetlen ábrázolni a "hihetetlen és mégis valós" érzést, az újabbat meg sem akarom nézni... A legdurvább dolog, hogy felnőve rá kellett jöjjek, mennyi Dolarhyde él köztünk, és hogy nincsenek bezárva....

Majdnemréka 2018.11.22. 22:29:04

Én meg szerintem valami könyvtári kiadásban olvashattam. Éjjel. Másnap kelnem kellett, ezért hajnalban abbahagytam az olvasást. Fél óra múlva újrakezdtem, mert nem tudtam elaludni, annyira bevonzott :)
süti beállítások módosítása