Könyvkritika: Roger Crowley: 1453 – Konstantinápoly utolsó nagy ostroma (2016)
2018. október 19. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Roger Crowley: 1453 – Konstantinápoly utolsó nagy ostroma (2016)

A szerző eszméletlenül jól tud írni, a szemünk előtt elevenedik meg a történelem, szurkolunk a bizánciaknak, és ámulunk Mehmed kifogyhatatlan ötletein, amellyel megújította a kor hadászatát.

1453.jpg

1453-ban egy régi birodalom lépett le a történelem színpadáról, és megjelent egy új. Konstantinápoly török kézre kerülésével végképp sírba szállt a Római Birodalom önmagát régen túlélt utódállama, Bizánc, Mehmed szultán pedig bejelentkezett a nagyhatalmi státuszra. Túlzás lenne azt állítani, hogy itt fordult meg a történelem sorskereke, hiszen az egykori aranyváros akkorra már régen árnyéka volt egykori önmagának, csak idő kérdése volt, hogy mikor szerzi meg magának a feltörekvő török állam a stratégiai helyen álló Konstantinápolyt. Az utolsó bizánci császárnak, Konstantinnak  megadatott a lehetőség arra, hogy eldöntse, harc nélkül engedi át Mehmednek a már erősen málladozó, de még romjaiban is impozáns várost, vagy szembenéz a túlerővel, és vállalja a csatát, amelyről tudja, hogy nem nyerheti meg. Az utóbbit választotta, és méltó ellenfele volt az ifjú szultánnak, annak ellenére, hogy esélye sem volt ellene, hiszen a 21 éves uralkodó nemcsak óriási számbeli fölényben lévő hadsereggel és hajóhaddal rendelkezett, hanem olyan hadászati újdonságokkal, mint az ágyútűz vagy a hanghullám. A régi és az új haditechnika nézett szembe egymással, egy letűnt kor és egy feltörekvő világhatalom csatája volt ez, amelynek során a védők hősiesen kitartottak, de az apokaliptikus véget nem kerülhették el. A szultán Konstantinápoly romjain építette fel a mai Isztambult, amelynek falainál még ma is ott alusszák örök álmaikat azok az ágyúk, amelyeket a magyar Orbán mester öntött Mehmed parancsára, és a Boszporusz mélyén még biztosan vannak olyan hajóroncsok, amelyek Konstantinápoly ostrománál süllyedtek el. Roger Crowley több évet élt Isztambulban, ezért nem véletlenül érezzük úgy, hogy együtt sétálunk a város utcáin Konstantinnal, aki mindent megtesz azért, hogy lelkesítse a védőket, akiknek majdnem sikerült is a lehetetlen, hogy aztán egy óvatlanul nyitva felejtett kapu miatt beteljesedjen a sorsuk. A szerző eszméletlenül jól tud írni, a szemünk előtt elevenedik meg a történelem, szurkolunk a bizánciaknak, és ámulunk Mehmed kifogyhatatlan ötletein, amellyel megújította a kor hadászatát. Gigászi csatában vehetünk részt, amelynek hiába tudjuk a szomorú végét, mégis az utolsó percig reménykedünk, hogy valami csoda folytán Konstantinápoly visszaveri a török ostromot. De a történelem kegyetlen, a régi, önmagát túlélt város átadta helyét egy megújult világbirodalmi központnak. Minden tragikuma ellenére katartikus élmény végigolvasni ezt a könyvet.

Konstantinápoly sorsa igazából már 1402-ben megpecsételődött, amikor szégyenteljes módon a keresztények fosztották ki a várost (Dandolo dózse ezzel a húzással tette fel a térképre Velencét, akit érdekelnek a részletek, a szerző egy másik könyvében olvashat róluk), onnantól kezdve csak vegetált az egykori büszke császárváros, amelynek legendás aranykincsét ironikus módon éppen a keresztes háborúba induló lovagok tették múlt időbe. Maga Mehmed is elcsodálkozott azon, hogy mennyire lepusztult várost hódított meg, és velünk együtt elismeréssel adózott Konstantinnak, hogy ilyen körülmények között is mindent megtett, hogy megvédje.

Nemcsak a város szegénysége volt hatalmas probléma, hanem a vallási megosztottság is, hiszen az 1054-es egyházszakadás után Bizánc az ortodox rítust követte, ezért nem nagy igyekezettel siettek a segítségére a keresztény államok, dacára annak, hogy a pápa felismerte, milyen stratégiai jelentőségű városról van szó, és mindent megtett azért, hogy ne maradjon magára. Ennek eredményeként a császár egy igazi multikulti védősereg élén találta magát, a bizánciak mellett ott álltak a várfalakon a genovaiak, a velenceiek (akik nyilván nem hagyták otthon a hajóikat sem), és még megannyi náció. Azonban a lakosság nem igazán támogatta Konstantint, aki a város érdekében kiegyezett a pápával, és meghirdette az egyházegyesítést, amiért finoman szólva sem rajongtak az ortodox hitet követő lakók. Ennek eredményeként a Hagia Szophia egészen a legutolsó pillanatig üresen állt, csak a végpusztulás óráiban kerestek ott menedéket a Konstantinápolyban élők, azonban hiába, sorsuk a rabszolgaság lett, szinte a teljes lakosságot, 50 000 (!) embert verték rabláncra a törökök a város eleste után. A velencei gályákon néhány száz túlélő kijutott a városból, ahogyan néhány gazdag fogoly is ki tudta váltani magát, de a törökök nem ismertek irgalmat, maga Mehmed is annyira elborzadt attól, amit az emberei műveltek, hogy az eredetileg engedélyezett három napos szabad rablást (a korban ez volt a standard eljárás) egy nap után felfüggesztette. Konstantin császár holtteste sohasem került elő, de mivel többször is megtagadta, hogy elhagyja a várost, biztos, hogy harcban esett el a város védelmében.

A bevezetőben kapunk egy rövid áttekintést Konstantinápoly történetéről, arról, hogyan vert vissza több török támadást is az idők során, hogy aztán megtörténjen az elkerülhetetlen. Mire elkezdődik az ostrom, teljesen tisztában leszünk azzal, hogy milyen nehézségekkel küzdött Konstantin és milyen körülmények között került hatalomra Mehmed, vagyis mindkét felet megismerhetjük, mielőtt összemérik erejüket. Bár természetesen a keresztényeknek szurkolunk, azért fejet kell hajtanunk a szultán katonai tehetsége előtt, hiszen olyan merész hadmozdulatok fűződnek a nevéhez, mint pl. a török flotta szárazföldön történő eljuttatása az Aranyszarv öbölbe (mivel a legendás lánccal lezárták azt a védők, tengeren esélytelen volt eljutnia oda, ezért egyszerűen megkerülte azt, zseniális, nem?). De ő rendelte el a történelem első tüzérségi össztüzét is, és egy gigantikus „császárágyút” is öntetett Orbán mesterrel. A szultán minden hadászati fölénye ellenére is iparkodott az ostrommal, mert félt egy keresztény felmentő seregtől, konkrétan Hunyadi Jánostól, aki azonban nem érkezett meg Konstantinápoly falai alá, de 1456-ban Nándorfehérvárnál megvívták a maguk csatáját.

A zsigerig hatoló drámát szokás szerint egy száraz történészi összefoglaló oldja fel, ezúttal Pálosfalvi Tamás helyezi tudományos kontextusba Konstantinápoly elestét, és azt is megtudjuk, hogyan jutottunk el innen Nándorfehérvárig, ahol Hunyadi megállította a török előretörést a szárazföldön. A véráztatta végjáték után megismerhetjük a védelem kulcsszerepet betöltő szereplők sorsát, ahogyan Mehmedét is, aki a fényes diadal után nem alaptalanul ábrándozott egy világbirodalomról, a célja Bécs volt, ahová azonban sohasem jutott el. A tetterős ifjú szultán, aki elfoglalta Konstantinápolyt és a romjain felépítette Isztambult, néhány évtizeddel később már egy elhízott, megfáradt ember volt, akit valószínűleg a saját fia mérgeztetett meg. A sors fintora, hogy a már nagyon régen pusztuló városnak éppen a török hódítás adott új lendületet, hiszen egy világbirodalom középpontja lett hosszú évszázadokra, a romos falak közé újra élet költözött, Konstantinápoly elsüllyed a történelem tengerében, de megszületett a mai Isztambul. Roger Crowley méltó emléket állított a város elestének, az egyetlen hiba, amit fel tudok róni neki, az az, hogy a Tengeri birodalmak című könyve még ennél is jobb.

9/10

A könyvet a Park Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr3714305633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása