Luis Buñuelt legtöbben a botrányfilmjeiről ismerik, melyeket a szürrealizmus művészeti irányzatának nevében követett el. Az Andalúziai kutya az egyik legismertebb alkotása, mely hírhedtté tette őt. A műhöz tettestársa is akadt, Salvador Dalí személyében, aki sokáig nagyon jó barátja volt. Kérdés, hogy mi köze ennek az egésznek egy, az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon levetített alkotáshoz. Márpedig az egyik headlinernek tekintettem, amikor a Buñuel a teknősök labirintusában (Buñuel en el laberinto de las tortugas) című versenyfilmről olvastam. Végül nem egészen azt kaptam, amire számítottam, de ez nem azt jelenti, hogy csalódtam volna.

Luis Buñuel Aranykor című munkája meglehetősen felkavarta az indulatokat, még a pápa is a kiátkozásán gondolkodik. Mivel nem hisz istenben, így különösebben nem érintené meg a helyzet, de az össze ajtó bezáródik az ifjú filmrendező előtt. Rengeteg ötlete van, szereti felkorbácsolni az emberek érzelmeit, a szürrealizmus forradalmárának tartja magát, és igyekszik ezért a címért versenyezni is Dalí nevű barátjával.

Amikor egy, a világtól távol elhelyezkedő falu sorsára próbálják meg felhívni a figyelmét, elveti a forgatókönyv ötletét, és gőgösen a szabad önkifejezésért küzd. Ámde, ha nem akadnak producerek, kénytelen a fura témára fanyalodni, mely hamarosan rögeszméjévé is válik. Az elátkozott helyen élők szörnyű sorsa nem csak a szívébe markol bele, de művészi vénáját is felforralja, így Ramón Acínhoz fordul, ám a férfi is eléggé le van égve. A szürrealitások mezején barangolva felajánlja, hogy amennyiben megnyeri a lottót, azt a művész filmjére költi, persze mindketten jót nevetnek a felvetésen. A sors azonban meglehetősen ironikus, így a gazdagság helyett az isten háta mögötti kisvárosba indul el a páros, az operatőrökkel kiegészülve, hogy megmutassák Spanyolország legszegényebb részét.

Las Hurdes: Föld, kenyér nélkül. Ez volt Luis Buñuel harmadik filmje, melynek keletkezési körülményeit igyekszik bemutatni a felvázolt mű. Alapvetően egy szürreális ábrázolásmódot, inkoherens képanyagot, meglepő figurákat és álombéli lényeket vártam a beharangozótól, cserébe egy kőkemény drámával kellett szembesülnöm a vászon előtt ülve. Ugyanis a Buñuel a teknősök labirintusában mellbevágó alkotás, pedig csupán egy animációról van szó. Sokan gondolják azt, hogy ez az eszköz egyfajta vidám, szórakoztató műfajt takar, pedig számtalan esetben bizonyították az ellenkezőjét.

Ekképpen a Buñuel a teknősök labirintusában hatalmas meglepetés, hiszen betekintést nyújt a rendező lelkébe, gondolataiba, múltjába és érzelmi viharaiba. Mindemellett persze az alkotási folyamat is szépen megmutatkozik, ahogy a sokkoló snittek háttere és funkciója is fokozatosan kirajzolódik, érthetővé válik a nézők számára. Legtöbb esetben az erőszak megjelenítése, a halál, a pusztulás, a kegyetlenségek ábrázolása nem tetszést vált ki belőlünk, bár a modern ember tisztában van azzal, hogy ezek is az élet részei. Márpedig a szürrealizmus és az expresszionizmus irányzatai kendőzetlenül, naturálisan akarják megmutatni nekünk a valóságot, kiemelve az éleket és a kontrasztokat.

A huszadik században pedig még minden eszköz megengedett volt, ezt ma már tudjuk, hiszen a National Geographic is lelepleződött, rengetek szándékos és provokált jelent látható a régi dokumentumfilmek esetében. Ez kicsit olyan, mint a festészet, a szobrászat és a fényképészet, ahol a türelem nem mindig célravezető, valahogyan meg kell oldani, hogy a mű érdekes és kiemelkedő egyen a többi közül. Mivel az olyan művészek, mint Buñuel, a munkásságukkal nem csak kifejezni szerették volna saját magukat, de meg is akarták mozgatni az emberek agytekervényeit és fantáziáját, így nem olyan meglepő, hogy az eszközök között a jelenben elutasítandó és megvetendő is szerepelt. Gondoljunk csak a fulladó macska képsoraira…

A film azonban nem teljesen dokumentarista, vannak benne kimondottan drámai jellegű részek is, melyek elsősorban az előbb felvázoltakat igyekeznek megmagyarázni. Mindemellett lehetőség nyílik arra is, hogy megismerjük a főszereplőben dúló vihar eredetét és eredményét is. Ezeken a pontokon azért némi álomvilág is keveredik a műbe, de a hangsúly inkább ezek feloldására és értelmezésére helyeződik. Hiszen a rendező célja elsőre úgy tűnik, hogy a kegyetlen, elmaradott és tragikus sorsú világ, a mélyszegénységben és tudatlanságban élő, kilátástalan teremtmények bemutatása, mellyel felhívja az emberek figyelmét erre a jelenségre. Egyfajta segítő szándéknak tűnik, amelyen keresztül a kormány vagy karitatív szervezetek kirángathatják a szerencsétleneket a kilátástalanságból, mivel megmutatják Európának, nem minden olyan tökéletes, mint azt az országok mutatják magukról.

De ott a másik ösztön, amivel szembe kell nézzen Buñuel, az alkotói, mely az önkifejezésre sarkallja, illetve arra, hogy saját maga számára bebizonyíthassa: nem csak Dalí a szürrealizmus vezetője. A barátság ugyanis egyszerre áldás és átok, kettesben bármire képesek, de a nagyérdemű csak másodhegedűsnek címkézi. Ez pedig általában bántja a büszke művészlelkeket, és ezt gyönyörűen ábrázolják is a műben. A kérés persze az, hogyan küzd meg ezzel az érzéssel a rendező, miként válik a képanyag kavalkádból az a fantasztikusan sokkoló mű, amely végül a mozikba juthatott.

Salvador Simó azonban nem csak erre a filmre helyezi a hangsúlyt, jóval inkább Ramón Acínhoz fűződő barátságát mutatja be Buñuelnek. Hiszen a férfi az, aki végig kitart mellette, aki hisz benne, mindent feláldoz érte, és igyekszik a megfelelő útra visszaterelni őt, amikor eltévelyeg. A spanyol-holland-német koprodukcióban készült alkotás varázslatos, de nem a képi világa miatt, nem a szürreális festmények vagy a táncoló medvék, bégető bárányok, akvarell és hosszú lábú elefántok miatt, hanem a téma miatt, amellyel foglalkozik.

Ugyanis egyszerre szól az alkotói folyamatról, a gondolatokban, lelkekben söprő orkánról, a bizonytalanságról és a büszkeségről, a szegénységről és a kilátástalanságról, az elmaradottságról és a reménytelenségről, a kitörési vágyról és a földhözragadtságról, az erőszakról és a béke szeretetéről, a barátságról és a politikáról. A jelenetek sokasága eleinte nehezen áll össze, nem a cselekmény szempontjából, hanem az üzenet az, ami nagyon lassan mutatja meg magát. De az utolsó pillanatban mindenre fény derül, a katarzis egészen lágyan úszik be a képbe, és rányomja a bélyegét a gondolatainkra.

Ez az, ami fantasztikus a műben, nem pedig az, amire számoltam. A teknősbékák, az elefántok, a horror, a groteszk és a zseniális muzsika csak kísérik és asszisztálják, felvezetik a legfontosabb témát, melyről maga a Buñuel a teknősök labirintusában értekezik. A tisztelgés pedig igazán fontos, és értelmet is nyer a kellő pillanatban.

Bárhogyan is, számomra ez a mű a nyertes, mert meglepő, az eszközei letisztultak, vizuálisan ugyan nem bonyolult, de nem is szögletes, hanem olyan, amilyennek lennie kell, ha a témát tekintjük. Az élőfilmes bevágásokra mindenesetre szükség volt, mert az animációval az él annyira erősen nem jelent volna meg. Ha tehetitek, nézzétek meg, csípjétek el ezt a művet, a Buñuel a teknősök labirintusában iskolapéldája annak, hogy az animáció egy eszköz csupán, és nem csak a látvánnyal képes hatni az emberekre, hanem a rendezés és a téma is sokat dob a latba.

Értékelésem: 10/10

Forrás, információk: https://www.imdb.com/title/tt07336470/, https://en.wikipedia.org/wiki/Bu%C3%B1uel_in_the_Labyrinth_of_the_Turtles
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=__DLy5M3cas
Mafab link: https://www.mafab.hu/movies/bunuel-in-the-labyrinth-of-the-turtles-322329.html
Bluray elérhető: még nem

Smaragd Sárkány