2019. feb 21.

Otaku a pácban - a Chaos;Head misztikus thriller

írta: Emerald Dragon

Chaos;Head (2008)

Akad jó néhány anime, melyet szívesen nézek újra, még az is előfordul, hogy a sorozat közben eszmélek rá, már egyszer találkoztam vele. Ez a felismerés legtöbbször örömteli, kivéve, amikor arra jövök rá, hogy felejthető alkotásról van szó. Így fordulhatott elő, hogy a Chaos;Child 0. epizódját megtekintve ismerősnek tűntek a képsorok, de a folytatás nem várt cselekményt tárt fel. Aztán utánanéztem, és kiderült, én anno a Chaos;Head-et láttam, de addigra már elkészült a cikk a második évadról is. Vettem egy nagy levegőt, és (újra) előhalásztam ezt az animét is, hiszen a befejezetlen projekteket senki sem szereti.

Kanako Ito: F.D.D.

Taku egy fiatal otaku srác, aki egy konténerben éli életét, amely tele van mindenféle figurákkal. Az egyik kedvenc karaktere Seira, aki az élénk fantáziájának köszönhetően gyakorta meglátogatja őt a nappali órákban is, amikor elmereng a világ dolgain.
Shibuyában rituális gyilkos garázdálkodik, és a fiú kedvenc fórumán egy titokzatos alak, Shogun képeket küld neki a bűnesetek helyszínéről.
Amikor egy csinos lány állít be hozzá a semmiből, és megkörnyékezi a fiút, ráeszmél, hogy a nappali fantáziálásának köze lehet a halálesetekhez, s hamarosan egy zsaroló MMS is érkezik a fiókjára.

A srác környezetében szaporodnak a fiatal nők, akik valamilyen okból kifolyólag érdeklődést mutatnak iránta. De korántsem lehet biztos benne, hogy jó szándékkal ismerkednek vele, hiszen mindegyik gyanúsan viselkedik. Kénytelen utánanézni a gyilkosságsorozatnak, és olyan titkokba tenyerel, mely egyértelművé teszi, az élete komoly veszélyben van. Versenyfutás indul meg az idővel, egy szervezettel, valamint a rendőrséggel, akik a rejtély felgöngyölítése, illetve megtartása érdekében minden eszközt bevetnek. Vajon mi köze ennek az egészhez a New Generation Madness jelenséghez, egy démonkirály újjászületéséhez és Taku vonzalmához a fantáziavilág iránt?

A Chaos;Head rendkívül kusza történet, mely erősen a hárem típusú animék közé sorolható. Adott a főszereplő fiúnk, akit körbevesznek a lányok, de ő nem igazán tud velük mit kezdeni. Ez önmagában természetesen halálosan klisé lett volna, a vígjátékelemek sem hoztak túl sok újdonságot az animébe, figyelembe véve, hogy az otakuk élete nem igazán különleges. Így némi misztikummal fűszerezték meg a cselekményt, a rejtélyhez pedig pszichológiai maszlagot csaptak hozzá, hogy izgalmasabb legyen.
_aot_chaos_head_episode_12_final_480p_animeout_com_mkv_snapshot_22_50_2011_10_12_21_43_15.jpg Az egyetlen, amit érdemes kiemelni belőle, hogy a mű központjában a fantázia és annak teremtő ereje áll. Ezt a vonalat vitték tovább a második évadba is, bár ott jóval ügyesebben aknázták ki a lehetőségeket. Ebben a sorozatban inkább a krimi vidámabb része elevenedik meg, azaz sokkal játékszerűbb az élmény.

Az Umineko When They Cry elemzésemben már kifejtettem, hogy nekem nem igazán jön be a visual novel hangulat az animék során, sokkal inkább élvezem a történet gördülékenységét, mintsem a válaszutakat, ahol a virtuális kérdés bizony élénken villog. Ez az érzés a Chaos;Head esetében is tetten érhető, és hamar unalomba fulladhat azoknak, akik nem szimpatizálnak az ilyen húzásokkal.
A fent említett mondandó mellett sajnos túl sok üzenetet nem fogalmaz meg ez a sorozat, a nyomozós hangulat pedig ugyancsak felületesen lesz jelen. Ami azt jelenti, hogy szépen lépésről lépésre haladunk egy előre kitaposott ösvényen, nincs lemászkálás róla és a komolyabb meglepetések is elmaradnak. Mindezeket meghagyták a folytatásnak, mely kicsivel nézhetőbb eredményt hozott.

A misztikus oldal egyáltalán nem sikerült jól, ennél jobb alkotások is akadnak, hiába volt jó az alapötlet, a megvalósítást kissé elhibázták. Nem is a vizuális ábrázolásmóddal van a fő probléma, hanem a koncepcióval, ami túlságosan gamer-es, azokat pedig játszani jó, nem nézegetni. Nyilván akadnak a témában rajongók, számukra élvezetesebbek lesz ez az aspektus is, nekem csak a pontszámokat húzta lefelé a végeredmény szempontjából.
A pszichikai erők alapjában véve akár érdekesek is lehetnének, hiszen számtalan olyan sorozat létezik, melyek kihangsúlyozzák a psziché és a fantázia, valamint a személyiségek kapcsolatát. Ebben az esetben azonban mindez túlságosan erőltetett és funkciótlan maradt.

Sajnos a Madhouse Studio sorozata nem igazán nézhető, néhol inkább idegesítőnek mondanám. Takaaki Ishiyama (Fairy Musketeers, Spider Riders) rendezése a cselekmény szempontjából meglehetősen kaotikus, több helyen inkoherens is. Hiába a szép munka, Shuichi Shimamura (Angel Sanctuary, Honey and Clover) karakterdizájnja, valamint Shunsuke Suzuki (Mitsudomoe, Mitsudomoe) művészeti vezetése, a Chaos;Head muzsikája is (tOkyO) igencsak kellemes, de a végeredmény szempontjából ez nem sokat dob a latba.

Kétszer néztem meg a sorozatot, de a véleményem nem változott róla. A show elemek és a látvány megpróbálja velünk elfeledtetni a gagyi krimi sztorit és a borzalmas rejtélyt. A lezárás katasztrófáját a Chaos;Child is megismételte, de ott legalább sikerült izgalmassá varázsolni a köztes részeket. A Chaos;Head már az elejétől iszonyatosan idegesítő, zavaróak a csapongásai és a haszontalanul megformált karakterei. A főbb szereplőkön kívül a többiek csak díszletek, a rosszabbik fajtából.
Nyilván másként vélekednek, akik ismerik a játékot, és kedvelik az efféle adaptációkat, de nekem ez már a túlerőltetett kategória.