Niall Fergusontól akkor se lehet elvitatni a tehetséget, ha már többször mérgelődtem a könyvein. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy többször viszont dicsértem. És most nemcsak arra gondolok, hogy az is tehetség, hogy történészként mennyire ráérez a kurrens témákra, milyen gyorsan könyvvé formálja a gondolatait azokról, és milyen gazdaságosan beépíti ebbe a legkülönbözőbb korábbi írásait. Hanem ezúttal úgy írta le őszintén, hogy mi mindent nem tud, hogy közben kifejezetten érdekes maradt a könyvben kibontott összes részlet, de közben az azok értelmezésére nyújtott keret is. Az aktualitás természetes idén mi más lehetne, mint a koronavírus. Egy világjárvány közepén a legpiacképesebb a katasztrófákról és az azokra adott emberi reakciókról írni. A Végzet (Budapest, Scolar, 2021; a brit eredeti: Doom. London, Penguin, 2021) nem csak a legváltozatosabb katasztrófák – háborúk, éhínségek, járványok, balesetek – panoptikuma, hanem egyben valódi és csak látszólagos hasonlóságaik elemzése, az emberi viselkedéssel, különösen a politikával való összjátékuk kiemelése. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a koronavírusjárvány kapcsán a Kínával kapcsolatos álláspontját is átértékeli Ferguson, még ha persze ki nem is mondja, hogy ez történik.
A világvége gondolata mindig is foglalkoztatta az emberiséget, szinte minden világvallásnak van valamilyen eszkatologikus tanítása is. Napjainkban azonban mintha erősödne a világvégevárás. Ferguson ezt nem objektív okokkal, hanem inkább a társadalmi és kulturális változásokkal magyarázza. Az élettartam növekedésével elidegenedtünk a személyes haláltól, igyekszünk nem tudomást venni róla, elrejteni. Ehhez képest az egész faj kihalása egyszerre grandiózus és steril esemény. Pedig jobb lenne, ha nem a megfoghatatlan világvégére, hanem „csak” nagy katasztrófákra várnánk, mert azok egész biztos be fognak következni. A probléma persze a katasztrófák előrejelezhetetlensége: az eddigi katasztrófák mindenfajta statisztikai vizsgálata azt mutatja, hogy azok olyan komplex rendszerek megnyilvánulásai, amelyekben ezek az események nem normál eloszlásúak. A Kasszandrák nem azért esélytelenek, mert nem hisznek nekik, hanem azért nem hisznek neki, mert nem tudják a jövőt megjósolni. A katasztrófák csak utólag tűnnek egyértelműnek, „szürke orrszarvúknak”, amelyek létéről és veszélyességéről tudtunk. De amikor bekövetkeznek, inkább „fekete hattyúk”, azaz teljesen váratlanok. Némelyikük pedig „sárkánykirálynak” bizonyul, pusztításuk kiszámíthatatlanul óriási.
A katasztrófákat szokás csoportosítani természeti, illetve ember okozta eseményekre. Előbbire példa a járvány, utóbbira a háború. A valóságban azonban többségük a kettő összjátékának eredménye. Az éhínség sosem csak valamilyen természet okozta szűkösség, hanem mindig az élelemelosztás megszervezésének kérdése. A járványok kórokozói természetiek, de terjedésük és ezáltal súlyosságuk már az emberi hálózatok következményei. A népsűrűség, a közlekedés módjai és nagyságrendje és az ezzel kapcsolatos emberi viselkedés az, ami egy járványt világméretűvé növel. Ezért sem szabad a tudomány sikerének illúziójába ringatnunk magunkat. És azért sem, mert a járvány elleni védekezésnek kultúrális tényezői is vannak. Az 1957-es influenzajárványt már mindenki elfelejtette, pedig a mai koronavírushoz hasonló nagyságrendben szedett áldozatokat. A védekezés a spanyolnáthához képest sikeresnek volt tehát mondható. Ugyanakkor az AIDS sokkal több áldozatot szedett, pedig sokkal kevésbé fertőző, de olyan közösségeket – homoszexuális férfiak és drogfogyasztók – sújtott elsősorban, akiket társadalmi tabuk tettek láthatatlanná. A mostani koronavírus-járvány nem a tudomány felkészületlensége, és még csak nem is a felelőtlen politikai vezetők miatt lett ilyen súlyos. Inkább a bürokrácia tehetetlensége és az internettel szintén járványszerűen terjedő emberi ostobaság a ludas.
És ha már koronavírus, akkor Kína. Az egyik lehetséges katasztrófa egy új világháború lenne, ami előrejelezhetetlen. De a második hidegháború Ferguson szerint létező, csak fel – pontosabban el – nem ismert valóság. A koronavírus-járvány sokak szerint az Egyesült Államok további gyengülését és Kína további erősödését eredményezte. Ferguson szerint ez azonban nincs így. Éppen a járvány leplezte le újra a kínai diktatúra hazugságait. Teljesen egyértelművé tette azt is, hogy bármilyen hatalmas technológiai haladást ért el Kína, valódi innovációra a lenézett Nyugat volt csak képes: az új és sokkal hatékonyabb vakcinák mind nyugatiak. És lehet, hogy az amerikai gazdaság gyengül, de a kínai nem kínál alternatívát. A dollár nem akkor fog megszűnni a nemzetközi elszámolás és megtakarítás valutája lenni, ha az Egyesült Államok meggyengül, hanem ha lesz mire leváltani. És nyoma sincs annak, hogy a renminbi át tudná venni ezt a szerepet. A katasztrófák tehát nem előrejelezhetők. Az általános ellenállóképességet érdemes tehát javítani, ami az eddigi katasztrófák tanulmányozása alapján jelenleg a hálózatkutatás (milyen csatornákon, milyen sebességgel, milyen hatások várhatók) és a bürokráciák hatékonyságának növelése lehet. Ami biztosan ellenjavalt, az a totális állami hatalom kiterjesztése, ami megfojtja az innovációt és politikai megrendelésre meghamisítja az információkat.
