A nyár minden szempontból egyfajta uborkaszezon: talán 2021 lehet metalfronton a kivétel, hiszen a pandémia miatt minden rendű és rangú formáció egyszerre ömleszti ránk kiadványát, bepótolva az elmúlt másfél év kihagyásait. Hiába hozott járványügyben átmeneti enyhülést a június-július, az újabb hullám máris a nyakunkon és a koncertezés Nyugat-Európában és a tengerentúlon korántsem tűnik atombiztos opciónak, így marad a lemezdömping.
Bevallom, jó pár éve érzem már azt, hogy a metalzenekarok döntő többsége totális alibi-üzemmódba kapcsolt és tucatszám hozza ki a tucatprodukciókat. Áporodott szagú stagnálás ülepedett rá az egész színtérre, ráadásul idiótábbnál idiótább trendek is felütötték a fejüket: a pop metal csodákat most hagyjuk is, azonban a különböző synthwave és trap metal baromságok, no meg a nyolcvanas évek retro-szinti nosztalgiája olyan mértékben vették el a kedvem az egész hóbelevanctól, hogy kénytelen voltam a '70-es/'80-as évekig visszanyúlni a gyűjteményemben, hogy újra akarjak kortárs metalt hallgatni.
Szerencsére azonban mindig találok olyan modern bandákat, melyektől visszatér a rockzenébe vetett hitem. Az azonban, hogy aztán egy ilyen, totálisan underground formáció mennyire lesz képes a mai körülmények között bármiféle hatást elérni, már egy teljesen másik kérdés: sokat elmond a rock és metal stílusok mai népszerűségéről, hogy 2021-ben olyan negyven-ötven-hatvanéves bandák katalógus-eladásaival kell bizonygatni a szcéna töretlen népszerűségét, mint a The Beatles, a Fleetwood Mac, a Queen vagy éppen az AC/DC ...
Mielőtt azonban végképp fejest ugranánk a depresszió langymeleg mocsarába, kapjuk elő szépen a brit Urne trió debütalbumát, mely "Serpent & Spirit" címmel jelent meg június 25-én a Candlelight Records gondozásában, vegyünk egy jó nagy levegőt, toljuk végig a bő ötvenperces anyagot, aztán keressük meg az állunkat és gondolkodjunk el azon, hogy hová tűnt az igazság, mekkora szerepe van a szerencsének az érvényesülésben és különben is, hogy a fészkes fenébe lehet egy ilyen banda Facebook-oldalának ezerháromszáz kedvelője?
Mert bizony ennyi az annyi, és ismerve a tizen-huszonévesek három másodpercig terjedő tartalomfogyasztási szokásait (TikTok, szevasz!), illetve az egyre gyorsuló ütemű, az egész emberiséget érintő debilitás kérlelhetetlen és kikezdhetetlen folyamatát, jó eséllyel megjósolhatjuk, hogy a brit csapat örökre ebben a státuszban marad. Pedig te jó szagú Atyaúristen, mekkora zene is ez!
Régóta meggyőződésem, hogy egyrészt a progresszív black metal, másrészt a progresszív stoner/sludge együttesek tudnak még érdemben hozzászólni a metal ötvenéves történetéhez és a lényeg itt az érdemben szón van. Hermann Broch osztrák regényíró vallotta a regényről: "Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel - ez adja a regény létjogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel az emberi lét valamely addig ismeretlen aspektusát, nem regény."
Ennek diszkrét parafrázisaként a rockzenéről (de tulajdonképpen mindennemű művészeti tevékenységről) is elmondhatjuk, hogy az adott korral összhangban, annak új, addig nem tapasztalt emberi vonatkozásait bemutatva kell működnie, amely pedig nem így tesz, az nem több utánzásnál, nosztalgiánál vagy éppen profitorientált bérmunkánál.
Az Urne zenéjében egyaránt jelen van a sludge, a szinte hardcore-jellegű dühvel előadott acsarkodás, illetve a NWOBHM gyönyörű, klasszikus ikergitáros dallamvezetése is. Ebből azonnal ízelítőt kapunk a kilencperces, címadó nyitótételben, mely önmagában is egy csoda: akkora progresszív kompozíciós mestermű, hogy a fal adja a másikat. Az ezt követő The Palace Of Devils & Wolves iszonyatosan húzós, tufa középtempós döngölése senkit se csapjon be: a középrészen itt is megérkezik a varázslat.
A mágiáról: a "Serpent & Spirit" olyan mennyiségű és minőségű riffmunkát tartalmaz, úgy szólalnak meg, döngölnek és pusztítanak a gitárok, hogy az egész felér egy YouTube-os Try Not To Headbang kihívással. Tessék szépen meghallgatni a Memorial témáját és aki ott nem kezd el bólogatni, az hagyja is most abba az olvasást és szépen nyergeljen át a szép emlékű Karel Gott örökbecsű diszkográfiájára.
Ha már progresszív sludge: nem kerülhető meg a hatások között a Mastodon, de csak jelzésértékű lehet a hivatkozás, ugyanis az Urne sokkal zsigeribb, érzelmesebb vonalát hozza a stílusnak, míg az amerikaiak agyasabb, átgondoltabb lemezekkel támadnak, főleg az elmúlt öt-hat évben. Mintha a britek a klasszikus heavy metal irányából jutnának el oda, ahol most a Mastodon tart, míg a Georgia állambeli brigád az extrém irányából érkezett meg a progresszív megközelítéshez.
Van tehát itt csontig hatoló metal és gyönyörű gitármelódia ezerrel, mindez pedig olyan hangzással megtámogatva, mely kijárna minden feltörekvő bandának. Csak ilyen megszólalással, tökig feltekert gitárokkal érdemes metalt játszani: megvan itt mindennek a súlya, ahogy az illik egy, az emberben megbúvó jó és gonosz örök harcáról szóló kvázi-konceptalbumhoz. Eddig a "Serpent & Spirit" számomra az év lemeze: kíváncsi vagyok, hogy mi fogja ledönteni lapunk év végi toplistájának képzeletbeli trónjáról.
10/10
