Az utóbbi évek legnagyobb rockzenei áttörését produkálta az ukrán Jinjer: önálló klubturnékat visznek szépen sorra Európában, tele van velük a szaksajtó, látszik, hogy nevük lett és saját jogukon váltak a kontinens egyik legnépszerűbb és legdivatosabb metalbandájává. Ilyenkor azonban belőlem mindig előbújik a kisördög és a kérdés számomra ebben az esetben is az, hogy a zenei tartalom arányban áll-e az adott zenekar körül kialakult felhajtással.

Már a csapat előző, 2016-os albumánál is jeleztem (a kritika ITT olvasható), hogy a legfőbb problémám a Jinjerrel az, hogy olyan, mintha valamiféle produkciós boszorkánykonyhában főzték és porciózták volna ki: a brigád származása és egyéni jellege mintha teljesen érdektelen és kilúgozott lenne. A Jinjer simán érkezhetett volna az USA-ból, Ausztráliából vagy bárhonnan, de hogy éppen Kelet-Ukrajnából jöttek, arra semmi sem utal.

A "King Of Everything" korong tipikus zsánerlemez volt, azaz az éppen felfutó trendek és stílusok minden jellemzőjét tartalmazta, mégpedig vérprofi módon, csak éppen az egyediség hiányzott számomra fájón a produkcióból. Olyan volt az az album, mint egy vegytiszta, tökéletesre polírozott, fröccsöntött műanyag kortárs iparművészeti tárgy: minden elemében csúcsra járatott, csillogó-villogó, csak éppen nem biztos, hogy napi használatba venném.

A csapat mára egyértelműen Tatjána Shmailyuk köré szerveződik: a 2009-ben létrejött Jinjer utolsó alapítótagja, Dimitrij Oksen ritmusgitáros 2015-ben kilépett, így mára Tatjána a Jinjer arca, körülbelül úgy, mint az Arch Enemy esetében Alissa White-Gluz. A hölgy kétségtelenül telitalálat: kimagasló hangi adottságokkal rendelkezik, bármit képes elénekelni, fantasztikus a színpadi jelenléte és rendkívül dekoratív a megjelenése, szóval igazi sztáralkat. 

Érzésem szerint (és utánaolvasva ezt el is ismerte több interjúban) az ő igazi terepe a pop lenne. Számtalan manírja mesél erről főleg a 2016-os lemezen, de a Napalm Records gondozásában október 25-én érkező "Macro" korongon is található egy-két olyan megoldása, melyről sokkal inkább jutna eszünkbe Rihanna, mint a metal.

Iszonyatosan sűrű évek vannak a zenekar mögött: 2018-ban újra megjelentették a 2014-es, szerzői kiadásban kijött "Cloud Factory" című második sorlemezüket, majd idén a "Micro" EP-vel jelezték, hogy még nem vonultak nyugdíjba stúdiófronton sem. Eközben az Arch Enemy társaságában többször végigszántották Európát, 2018-ban a Cradle Of Filth előzenekaraként Észak-Amerikában turnéztak, de gyakorlatilag megállás nélkül koncerteznek és fogalmam sincs, hogy mikor tudtak időt szakítani a "Macro" megírására. De ez így van rendjén: akkor kell száztíz százalékot nyújtani, amikor fut a szekér.

Nos, a Jinjer zenéje a djentes ritmustördelésekre, a groove-ra, a deathcore-os hörgésekre és a poposabb, dallamosabb refrénekre épült. Eddig. Ugyanis a "Macro" olyan, mintha a zenekar meghallotta volna a pontosan erre vonatkozó korábbi kritikákat és most mindent beleadott volna, hogy megmutassa: igazi modern metalt játszanak, abból is a betonkemény fajtát.

Amikor végigpörgettem a friss korongot, akkor az Omega Diatribe ugrott be róla azonnal, annak is a 2018-as "Trinity" albuma (lemezkritika ITT). Nem valamiféle csak logarléccel, körzővel-vonalzóval követhető matekmetal ez, de átkozottul közel járnak hozzá: ezen egyedül Tatjána hangja, az időnként becsempészett dallamosabb refrének és egy-két lazább tétel finomít valamit. Teljesen egyértelműen tetten érhető a besúlyosodás: már a nyitó On The Top is gondoskodik a hangulat megteremtéséről.

Több helyen a fúziós dzsessz világa is bekúszik a dalokba, mintegy jelzésszerűen: ilyen például a korong egyik legerősebb tételének, az ukrajnai polgárháborút megéneklő Home Back középrésze is, ám a lemez döntő hányada kíméletlen zúzás és Tatjána előadásmódja is ehhez idomul. A Pit Of Consciousness, az ukrán nyelvű verzével indító Retrospection, a Pausing Death, a Noah mind-mind ilyen szerzemények és őszintén szólva nekem nem igazán sikerül többszöri hallgatás után sem megkülönböztetnem őket. A dallamok csak távoli rokonként köszönnek be néha és nem sok kapaszkodót kínálnak a barátkozáshoz. 

A Judgement (& Punishment) című nótában reggae-ütemeket és betéteket kapunk, melyekben Tatjána egy az egyben átmegy kortárs popdívába, de szerencsére ez a lemezen az egyetlen ilyen pillanat. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség van, mert ez a kikacsintás egyáltalán nem illik bele a "Macro" egyébként ultrasúlyos atmoszférájába és mondanivalójába. Az pedig, hogy a jamaicai-karibi kiejtésnek, prozódiának és életérzésnek mi köze lehet a kelet-ukrajnai bandához, arról még ötletem sincs.

A lemez fantasztikusan szól, a hangszeresek emberfelettien teljesítenek, Tatjána pedig a csillagokat is leénekli az égről: tényleg elképesztő, hogy hogyan zsonglőrködik a különböző hangfekvésekkel, stílusokkal. A dalszövegek többféle témát érintenek: a sikerért való mindent feláldozás értelmetlensége (On The Top), az öldöklés és a háború borzalmai (Home Back), a szülővároshoz és az otthonhoz történő visszatalálás (Retrospection), illetve az ökológiai katasztrófa árnyékában a Noé-mítosz újraértelmezése (Noah). 

A "Macro" tehát mind zeneileg, mind pedig mondanivalóját tekintve sokkal komorabb, súlyosabb, mint elődje. Emiatt több meghallgatást, ráhangolódást igényel, még a zenekar eddigi rajongóitól is, mert nem nagyon találunk igazi kapaszkodót a dallamok révén. A popos megoldások hiánya miatt szimpatikusabb lett számomra a friss korong, mint a "King Of Everything" és az is biztos, hogy az új lemez legalább egy-másfél évre újabb muníciót biztosít a Jinjer számára a határok nélküli turnézáshoz.   

8/10

Fotó: Tementyij Pronov