2019 eddig a legendás nagy öregek visszatérése a metalban: olyan csapatokról van szó, melyek a '80-as/'90-es években ugyan nem voltak a színtér legsikeresebb, fősodorbeli bandái, de ettől függetlenül kiváló, stílusdefiniáló lemezeket adtak ki, ám igen hamar beleálltak a földbe ilyen-olyan okokból kifolyólag és szó szerint évtizedekig nem hallhattunk felőlük.
Új albummal jelentkezett idén a Possessed (lemezkritikánk ITT olvasható), a Sacred Reich (új albumuk recenziója ITT található) és most elérkezett annak is az ideje, hogy huszonhét (!) év után a Louisiana állambeli New Orleans városában működő amerikai thrash/groove kultbrigád, az Exhorder is friss anyaggal álljon elő. A Nuclear Blast kiadó szeptember 20-án jelenteti meg az együttes harmadik soralbumát "Mourn The Southern Skies" címmel, mely az 1992-es "The Law" korongot követi röpke majd' három évtizednyi átmeneti hiátus után.
A Kyle Thomas énekes és Vinnie LaBella gitáros fémjelezte Exhorder még 1985-ben alakult meg a klasszikus thrash metal robbanás idején. Az 1986-os "Get Rude" demót követően 1990-ben jelentkeztek "Slaughter In The Vatican" című klasszikus debütalbumukkal: ez vegytiszta thrashdarálás volt, amolyan kompromisszumok nélküli gyilok, de már itt érezhető volt, hogy az Exhorder nem egy csupán az akkoriban százával alakuló kópiabandák közül.
A második korongjuk már kifejezetten groove-os, dögös amcsi metal volt és bár a zenekar utálja, ha valaki ezt még most, harminc év után is felhozza, de bizony nagyon erős hatással voltak a Panterára: a rocksajtó nem győzte hozni akkoriban a párhuzamokat és valljuk be, sok igazság volt ebben. A pengeéles riffelés, a groove-alapú húzás mind ott volt Anselmóéknál, de botorság lenne ma már erre kihegyezni a dolgokat.
1994-ben az Exhorder feladta, hogy aztán 2008-ban a koncertezés és a fesztiválkörök kedvéért az eredeti felállásában újjáalakuljon. Közlésük szerint új dalok írásába is belefogtak, de aztán 2011-ben ismét elcsendesedett körülöttük minden. 2017-ben újfent megjelentek, de az alapító tagok közül már csak Kyle Thomas és Vinnie LaBella tért vissza, őket Marzi Montazeri gitáros, Sasha Horn dobos és Jason Viebrooks basszusgitáros egészítette ki.
Átkozottul nehéz feladat ez: egy eleve heterogén, ám markáns hangzással rendelkező csapat huszonhét év után tér vissza és ilyenkor egyrészt rendkívül magasak az elvárások a rajongók részéről, másrészt szinte lehetetlennek tetszik hézag nélkül felvenni a hirtelen letett fonalat. Annyi minden történt csak a metalban ennyi idő alatt, annyi stílus és banda született, no meg tűnt el 1992 óta, hogy az Exhorder nem tehetett úgy, mintha hibernálásból vagy kómából ébredne és ott folytatná, ahol anno abbahagyta.
Nos, szerencsére a déli brigád ennél sokkal okosabb: a "Mourn The Southern Skies" egy ízig-vérig modern korong lett, de azok az egyéni ízek és megoldások, melyek miatt szeretni lehetett akkoriban a bandát, mind itt vannak, csak másképpen.
A lemez trükkösen indul. a My Time olyan eszement thrash metal zúzás, hogy szinte belefájdul a csuklónk, ahogy LaBella riffelését hallgatjuk. Kegyetlen jó szólót is tartalmaz a dal és ez végig meg is marad: az új lemez egyik fénypontja a gitárszólók mennyisége és minősége. Tényleg régen hallottam ilyen ízes, dögös, mocskosul arcletépős villantásokat és bizony kapunk is a fülünkbe ebből, nem is keveset.
Igazából ez az egyetlen ilyen jellegű darab az egész anyagon a hasonlóan sebességmániás Beware The Wolf mellett és aki itt nehéz sóhajokkal telve, csalódottan hagyná abba az olvasást, az bizony óriási hibát követne el. A "Mourn The Southern Skies" ugyanis egyfajta NOLA (New Orleans, Louisiana) metal ínyencválogatás: tényleg van itt minden, ami belefér.
Ha olyan déli bandákat említünk itt, mint a Down, a Crowbar vagy a Lamb Of God, akkor nem is lövünk nagyon mellé. Átkozottul súlyos, középtempós döngölések sorakoznak itt, tele húzással, fájdalommal, de legfőképpen dühvel. Ez mindig is jellemzője volt az Exhorder világának és most sincs ez másként. Számomra pontosan ezek a szerzemények, ezek a kiérlelt, lassabb, de eszméletlenül betonkemény nóták miatt hat azonnal az amerikaiak albuma.
Egyfajta múltnak szóló tiszteletadásként értelmezhető az 1986-os demón szereplő Ripping Flesh beemelése a korongra. Nos, itt pontosan tetten érhető az a fejlődés, melyet az Exhorder valósított meg ezalatt a harminchárom év alatt. Tessék meghallgatni az ezt a mániákus thrashgránátot követő tízperces címadó zárótételt: libabőröztetően gyönyörű dallamokkal teli sludge/doom ballada ez, mely a végén szinte katartikus érzelmi magasságokba ér fel a gospel-jellegű befejezéssel.
Mindegyik dalt ki lehet emelni, mert gyenge szerzeményt nem sikerült írnia a Thomas-LaBella párosnak. A szólók mellett természetesen a másik meghatározó tényező a frontember kiemelkedő vokális teljesítménye. Gyakorlatilag mindent megmutat, amit egy metalénekesnek tudnia kell: játszi könnyedséggel hozza a thrash reszelős, kíméletlen üvöltözését, de ha kell, a southern rock ízeit és szépségeit is csuklóból kirázza magából.
Szóval diadalmas visszatérés lett ez, ráadásul kifejezetten okos módon történt mindez: nosztalgiának, erőltetett múltidézésnek, izzadtságszagú erőlködésnek itt nyoma sincs, ellenben van tudás, tapasztalat és kiérlelt mondanivaló. Év végi toplistás anyag, nem is kérdés.
10/10
Fotó: Dante Torrieri
