Sorozatok nézése közben sokszor van az az érzésem, hogy az alkotóknak volt egy jó ötlete, amit szépen el lehet adni egy-két mondatban, aztán amikor a megvalósításra kerül a sor, csak a középszerre futja. Vagy eggyel jobb: Sikerül egy szuper első évadot összehozni, talán nem is terveztek többre, de aztán beüt a közönségsiker és folytatni kell, bármi áron.

Így kapásból nem is nagyon tudnék olyan sorozatot mondani, mint mostani írásom témája, a The Leftovers, amely a maga három évadával gyönyörű kerek egészt alkotott, egy végletekig átgondolt koncepció mentén - talán csak a Breaking Bad volt ennyire tudatos, de ez olyan összehasonlítás lenne, mintha egy zacskó kristálymeth-et hasonlítanánk egy zacskó savanyú cukorhoz.

A sorozat alap sztorija, hogy egyik pillanatról a másikra október 14-én eltűnik 140 millió ember (a populáció 2%-a) a Föld színéről. Senki sem tudja mi lett velük, és a sorozatot nézve hamar világossá válik az is, hogy nem is fontos.

Bár a szériában vannak misztikus szálak, feltámadó főszereplővel, purgatóriummal, “szellemekkel”, ezek igazából mind nem fontosak. Nem fontos mi történt azzal a 140 millió emberrel, a lényeg az, hogy mi történik azokkal akik hátramaradtak. Van, aki a párját veszti el, más a néhány hónapos babáját, megint más az egész családját, gyerekestül, férjestül. És nem marad más csak az őrjítő bizonytalanság.

Az egész sorozat egy szociológiai kísérlet, ami mikro és makro szinten mutatja be az emberek reakcióit egy ilyen megmagyarázhatatlan és tragikus eseményre. Láthatunk társadalmi szintű reakciókat, értelmezhetetlen célokat követő szektát, amely mintha csupa agymosottból állna, és találkozunk megtört emberekkel, akik közül sokakat nem is közvetlenül érintett az eltávozás, az életük mégis visszavonhatatlanul megváltozott, egyik pillanatról a másikra. (Különben érdekes és elgondolkodtató mozzanata a sorozatnak, hogy a legfanatikusabb szektások jobbára nem is azok lettek, akik közvetlen elvesztettek valakit 14-én).

Szívszorító, ahogy a sorozat az elsőtől az utolsó részig minden zegzugát bejárja a gyásznak, az elveszettségnek. Más sorozatban írói gyengeségnek rójuk fel, ha karakterek logikátlan reakciókat adnak bizonyos eseményekre, de a Leftoversnél ez egy percig sem igaz: mégis mi lenne a logikus reakció valaki elvesztésére? Nincs ilyen. Nincs se logikus, se jó reakció, csak a káosz és a tehetetlenség érzet, egy örvény, amiben kapálózhat az ember, de ki csak mások segítségével mászhat.

Ennek több megtestesülését is végigkövethetjük sorozatban, kezdve a már említett teljesen abszurd dohányzó passzív-agresszív szektával, halottlátó médiumokkal, vagy olyan szent emberrel, aki amikor épp nem ázsiai lányokat ejt teherbe, öleléssel képes elvenni mások fájdalmát. 

A sorozat zsenialitását dicséri, hogy nem akar válaszokat adni, csak portrékat fest. Közben pedig egy olyan érzelmi hullámvasútra ültet fel, amin ha egyszer belelendülsz, nem tudsz leszállni. Volt rész, aminek a végén zokogni tudtam volna, csak azért, hogy a rá következő epizódban lerántsák a leplet, és szembesítenek vele, hogy színjáték volt az egész. És itt jön be a sorozat másik zseniális húzása, ez pedig a hit pellengérre állítása.

A sorozat egészen az utolsó pillanatig játszik a néző hit értelmezésével, ahogy a sorozat karakterei is folyamatosan új narratívákat kreálnak maguknak, csak azért hogy valami utat lássanak maguk előtt (és maguk mögött), miközben folyton rá kell ébredniük, hogy nincs semmiféle út. Minden utat, minden vallást mi kreáltunk magunknak, az embernek alapvető ösztöne a kíváncsiság a megérteni akarás, az értelem utáni kutatás. A hiányos részeket kitöltjük, így vagy úgy. A biztonság és rend utáni vágy mindennél erősebb, ehhez pedig történetek kellenek. A történeteket pedig mindenki a maga módján értelmezi — hisz bennük, vagy elveti azokat.

A The Leftovers nem egy vacsora közben háttérzajnak berakott valami de még csak egy nehéz nap utáni kikapcsolódáshoz sem ajánlanám. A Leftovers olyat csinál, amit sajnos kevés mozgóképes médium manapság: gondolkodásra és nem utolsó sorban önvizsgálatra tanít. Azt megtippelni sem merném, hogy terápiás célra hasznos sorozat lehet-e, ezt mindenki maga döntse el, de ha valami olyat akarsz kapni, ami étel lehet az elméd és a szíved számára, és ezt a képernyőn keresztül szeretnéd befalatozni, akkor a Leftovers a te sorozatod.

10/10

(És itt most jótékonyan elhallgatom a sorozat gyenge pontjait, mert minek, ha egyszer az összkép zseniális és megismételhetetlen.)

A sorzat teljes egészében elérhető felirattal és magyar szinkronnal az HBO GO-n.

Idáig a kedvcsináló, a végére szeretném leírni mit jelentett nekem az utolsó rész, szóval masszív spoiler innentől, csak azok olvassák, akik már végig nézték az egészet.

Az utolsó epizódban, amikor Nora elmondja Kevinnek a történetét az átkeléséről, első pillantban csak egy nagyon agyas mindfuckként értelmeztem a csavart, ám ahogy ülepedtek bennem a hallottak, rájöttem, hogy a sorozat színvonalához hűen nem csak egy önmagáért való twistet láthattunk, hanem egy komplett halál értelmezést.

Az én olvasatomban az eltávozás maga a halál, a másik oldal a túlvilág. Nem a bibliai értelemben, hanem egy érem két oldalaként. Hiszen ki tudná azt megmondani, hogy (ha van valami a halál után) akkor az jobb vagy rosszabb, mint a földi létünk? A sorozat szerint talán egyik sem. Talán csak más. A sorozatban Nora családja boldogan éli tovább az életét a másik világban, így az igazi veszteség pont az “életben maradt” Norát érte. Pont ahogy mi is csak azt tudjuk biztosra, hogy akik itt maradnak, azok érzik a fájdalmat. Talán mindenkinek, aki elment, már egy sokkal jobb élete van máshol. Vagy ugyanolyan. Ki tudja? Mindenesetre pont ezek azok a kérdések, amik még hosszú ideig velem lesznek (ha nem örökké), és az, hogy egy sorozat ennyi érzelmet és gondolkodni valót tud nekem adni, máris olyan magasra emeli minden más sorozathoz képest, ahova nehéz lesz bárkinek újra felkapaszkodnia.

A Rövid vélemények blog írása a hobbim, ha dolgozok, főleg illusztrációkat készítek. Itt tudsz megnézni egy rövid válogatást a rajzaimból!

Képek forrása: IMDb