Kíváncsi lennék, hogy ha csak úgy ideírnám a Peter Garrett nevet, vajon hány olvasónknak lenne fogalma róla, hogy kiről is van szó! Nos, az elsődleges támpont a Midnight Oil zenekar, melyet tapasztalataim szerint itthon is a videoklipje révén a Beds Are Burning dallal, jobb esetben az annak otthont adó Diesel and Dust lemezzel azonosítanak. Az ausztrál formáció azonban közel sem egy egyslágeres/egylemezes csapat, hanem egy tekintélyes múlttal és – reményeim szerint még némi – jövővel is rendelkező zenekar.

A Midnight Oil ugyan még nem ezen a néven, de a ’70-es évek legelején indult, és a bevezetőben emlegetett slágert megelőzően leszállított öt nagylemezt, azt követően pedig hét újabb korong is készült. A legutóbbiról, a 2022-es Resist-ről mi is írtunk néhány kedves szót. Azt a CD-t a megjelenése idején sokat pörgettem, és manapság is úgy gondolom, hogy a terebélyes diszkográfia egyik kiemelkedő darabja.

A veterán formáció énekese, Peter Garrett pedig egy igazi lázadó, aki azonban távolról sem a jól ismert rock and roll életmód letéteményese. A karizmatikus frontember ugyanis negyven éve aktív politikusa hazájának. 2007 és 2013 között ráadásul az ausztrál kormányban miniszteri pozíciót töltött be – mi az igazi rock and roll, ha nem ez?!

A mi szempontunkból azonban az a lényeg, hogy a március közepén megjelent The True North Garrett második szólólemeze, a 2016-os A Version Of Now utódja. Peter Garrett 2024-ben sem kívánt elszakadni a gyökereitől. Ezekben a dalokban is a Midnight Oil-os Martin Rotsey gitározik, aki amúgy a stáblistán hangmérnökként szintén megtalálható, sőt a Paddo című dalban még társszerző is volt. A háttérvokálokért pedig két további Garrett, Grace és May feleltek.

A frontember a témaválasztás kapcsán sem tagadta meg egykori hivatását, illetve civil önmagát, a kulcsszó ezúttal is a környezetvédelem. Szó sincs szájtépésről, ahogy az előzetes interjúkban ő maga is megfogalmazta, ezekkel a dalokkal inkább „belső iránytű”-t akar adni a hallgatóknak. A két előzetes kislemez hozzám nem jutott el, amit egyébként ezúttal sem bánok, mivel a nagylemezeket a maguk egészében szeretem meg- és kiismerni. A tőlem szemfülesebb és modernebb felfogást képviselő hallgatók viszont már a megjelenés előtt hangolódhattak az Innocence Parts 1 & 2, illetve a Permaglow című dalokkal.

A The True North ismeretében pedig bátran kijelenthető, hogy a veterán frontember hozza önmagát, azaz ha nem is slágerekbe, de könnyen befogadható dallamokba csomagolja a komoly mondanivalót. Ha a nagy többséghez hasonlóan eddig nálad is kimaradt a Midnight Oil, egy dallamos alternatív rock zenekart képzelj el, kb. a klasszikus R.E.M., a ’80-as évekbeli New Order, illetve a mindenkori Manic Street Preachers vonalán – bár ezek időrendi szempontból nem a legjobb hasonlatok, hiszen mindhárman jóval később indultak.

Egyébként nemcsak a frontember, hanem Rotsey is hozza önmagát, azonban a borítóról nem véletlenül hiányzik a Midnight Oil felirat. Ezek a dalok alapvetően a zenekar egyik oldalához, a melankolikusabb, elmélkedősebb Midnight Oil darabokhoz állnak közel. Groove-ok persze ha csak jelzésértékkel is, de errefelé is akadnak – ebben a körben elsőként és kb. egyedüliként a már emlegetett Paddo című dal felé mutogatnék. Az Innocence Parts 1 & 2-nek, legalábbis az első részének nagyjából annyi köze van a főzenekar dolgaihoz, amit a zenei alapokhoz a vokálok hozzátesznek. A Hey Archetype meg pont az ellentéte, a countrys zenei alapok Midnight Oil-osak, Garrett viszont nem a bevett dolgait hozza. Ha az itteni nóták közül valamit rá kellene erőltetnem egy Midnight Oil lemezre, a Permaglow lenne az – ez a dal talán nem lógna ki a Resist második feléről sem. A záró négyes darabjait még nem emlegettem. A zeneileg a korai U2-ra emlékeztető – bár ez időrendi szempontból ismét egy rossz támpont – Human Playground-ról és a monológ-szerű, elmélkedős Everybody-ról azonban semmiképp sem illene megfeledkezni.

A The True North tehát jóval több egy időkitöltő kiadványnál, de a lényeg úgyis a Resist remélt utódján lesz.