‘91-ben a mostohabátyám, akivel leginkább csak nyaranta a nagyszülőknél találkoztunk folyamatosan azzal flexelt, hogy jegyet kapott a Monsters of Rock showra. Na és aztán? Gondoltam én, egészen addig, amíg el nem kezdte egymás után lejátszani az AC/DC és Mötley Crüe kazettákat nagyapám Videoton magnóján. Ott és akkor elindult valami, ami az egész életemre kihatott, menthetetlenül ráfüggtem a rock and rollra.

Mikor 2022-ben felröppent a hír, hogy a Mötley Crüe és a Def Leppard az észak-amerikai stadionturnéja után világszintű túrába kezd, ami idén májusban ér el Európába, nem volt kérdés, hogy ezt látnom kell, hisz ‘91-ben esélyem sem volt rá. De, hogy ennyi eltelt év és rengeteg változás után ez a turné katartikus élményt, vagy óriási csalódást hoz magával? Hogy Mick Mars nélkül a színpadon mennyire marad Crüe a Crüe és a háttérben zajló pereskedés milyen mértékben nyomja rá a bélyegét a légkörre? Hogy több mint négy évtizeddel a megalakulásuk után mennyire elvárható, hogy ugyanazt azt az elsöprő lendületet és teljesítményt hozzák a színpadon? Nos, mindez kiderült…

Börtönöm a Sing-Sing

“A Mötley Crüe & Def Leppard csapata az európai turnén mindenhol helyi zenekarok közül választja ki a bemelegítő produkciót.” A budapesti koncerten május 29-én az Abaházi.RT indította az estét az MVM Dome-ban. Hogy mekkora merítésből válogattak a szervezők, arról sajnos nincs információm, de a magam részéről nem panaszkodom, sőt…Abaházi Csabát sem a 30+ korosztályhoz tartozó honi rockereknek, sem a kereskedelmi rádiók hallgatóinak nem kell bemutatni. A nevével fémjelzett csapat erre az estére Csabáék egykori zenekara, a ‘90-es években (magamat is beleértve) igen nagy rajongótáborral rendelkező Sing-Sing legjobb slágereit hozta magával és néhány aktuális szerzeményt is. Magam sem gondoltam, hogy az este végére erősen felértékelődik majd a produkciójuk jelentősége, de erről majd később…

Az a bizonyos brit alapvetés

A Def Leppard neve a ‘80-as és korai ‘90-es években egészen egyszerűen megkerülhetetlen volt. A fiatalabb olvasók számára, ha máshonnan nem is, de legalább a karriere csúcsán történt tragikus autóbalesetben fél karját elvesztő, ám azóta is aktív dobos legenda Rick Allen neve miatt ismerős kell, hogy legyen. Nem is beszélve az olyan meghatározó slágerekről, mint a Rocket, a Pour Some Sugar on Me vagy a Photograph.

Nos nem kertelek, a Def Leppard hozta ezen az estén mindazt, amit egy aréna rock showtól elvárhatunk. A hangzás, ha nem is tökéletes, de több, mint élvezhető. A látvány és a fények teljesen rendben vannak, a színpadi mozgás viszonylag visszafogott, de legalább nem erőltetett és ne felejtsük el, hogy egy közel öt évtizede létező és világszerte több, mint százmillió albumot eladó és nem mellesleg a '80-as években iránymutató rock legendáról beszélünk.

Egyszerűen jólesett elmerülni ebben az egykor nyilván szebb időket látott, de mégis halhatatlannak tűnő csodában és valahol hihetetlen volt tapasztalni, hogy a kivetítőn látható több évtizedes felvételek és az élőben zajló események csupán csak képileg mutatnak szembetűnő különbséget. A zenei teljesítményt tekintve gyakorlatilag ugyanazt hozták, amit közel három évtizeddel ezelőtt is hallhattunk tőlük, Joe Elliott pedig olyan elegáns magabiztossággal és tisztán prezentálta az énekdallamait, ami élő legendák esetében mostanság nem éppen gyakori. Minden túlzás nélkül best of műsort kaptunk. Életre szóló élmény volt hallani a Let's Get Rocked / Animal / Rocket / Hysteria / Pour Some Sugar on Me és Photograph alapműveket. Bár a magam részéről elsősorban a Mötley Crüe volt az est fő vonzereje, a Def Leppard nagyon magasra tette a lécet, és sajnos le kell lőnöm a poént: Vinceéknek nem is sikerült azt átugrani, de még csak alulról sem súrolták…

Csak úgy csendben megjegyzem, hogy a küzdőtéren is ültetett nézőteres elképzelés egészen a Def Leppard nyiltányig volt működőképes, de ez így is van rendjén. 

Minutes of Decadence

A magasztos komolyzenei felvezetést (Wolfgang Amadeus Mozart - Requiem in D minor, K. 626) követően színpadra lépő Mötley Crüe végül valóban hatalmas meglepetést és életre szóló élményt hozott. Csak sajnos nem úgy, ahogy azt szerettem volna…

Tény, hogy már a korábban napvilágot látott felvételek alapján sejthető volt, hogy nem ez lesz életem koncertje, de azért ekkora mélypontra nem számítottam. Nem is kerülgetem tovább a forró kását, és ha megköveztek érte ám legyen, de akkor is leírom: Amit Vince a színpadon éneklés címszó alatt művelt az nemes egyszerűséggel vállalhatatlan. Mondanám, hogy értékelem a hangosítók igyekezetét, hogy a hangszeres sávok túltolásával próbálták elnyomni ezt a tempóban, és hangban néhol talán stimmelő erőlködést, de ez nemhogy segített, csak még rosszabb lett emiatt a hangzás. Őszintén hittem abban, hogy Mick hiánya lesz a leginkább fájó pont ezen az estén, de nem…ugyanis legalább John 5 hibátlanul (és nem utolsó sorban élőben...) hozta a kötelezőket, ám a produkció összességét tekintve, jeles kollégám szavait nem szó szerint idézve: Inkább lenne ful playback, akkor talán nem kéne a setlist.fm hozzá, hogy tudjuk, mi szól a színpadon.

És, ha már a setlist résznél tartunk, na abban az egyben legalább nem volt hiba. Felcsendült a Wild Side / Shout at the Devil / Don't Go Away Mad (Just Go Away) / Live Wire vagy a Looks That Kill és egy alapvetően jó ötletnek tűnő, de kivitelezését tekintve totál kaotikus Smokin' in the Boys Room / Helter Skelter / Anarchy in the U.K. / Blitzkrieg Bop medley, de b@assza meg, élvezhetetlen minőségben. 

OK, hogy állítólag jó csajokkal bármit el lehet adni, de amikor a kivetítőket igen sokszor uraló táncos-vokalista hölgyek arcán is az jön le, hogy ez az egész baromi kínos, akkor talán kimondható, hogy a bevált recept valahogy itt mégsem annyira működik. OK, hogy amikor Nikki vagy Tommy került a fókuszba, még esély is lett volna a fordításra, de valahogy ez sem jött össze. Kedves húzás volt az első sorokban helyet foglaló kislány pár szó erejéig történő színpadra hívása és nem volt rossz próbálkozás a felnőtt hölgyek mellvillantásra való buzdítása sem, bár utóbbi kísérlet messze alulmúlta a hőskorszak eredményeit. 

Nem tudom eldönteni, hogy az elfogyasztott sörök hatására, vagy a lelkesedésből megmaradt szilánkokba kapaszkodás eredményeként, de a Home Sweet Home után már-már olyan volt, mintha működne a show, de lehet egyszerűen csak minden idegszálam azért küzdött, hogy “jóra hallgassam”.

Inkább maradjon meg a Mötley Crüe egy szépemlékű legendának és esküszöm megpróbálok úgy gondolni erre az estére, hogy ami az MVM Dome falai között történt, az örökre ott is marad.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.