A rockzenét sokan és sokszor temették már, de lássuk be, hogy a műfajnak kifejezetten jól áll a hullaszag, jobban mondva sikeresen konzerválta magát olyan bevált toposzokkal, melyeken keresztül aztán újfent meghódíthatja magának a következő generációt.
Tizenévesen én sem köptem ki a boros kólát, ha a Rage Against The Machine után a Light My Fire következett a rock diszkóban, egyrészt mert arra lehetett csajozni, másrészt mert fasza volt akkor is, ha 30 évvel korábban írta néhány öreg faszi.
Bár a Downsetet is megrágta az idő vasfoga, azért még rájuk lehet csodálkozni, mint egy jól karbantartott ezerötös Ladára, ami itt-ott rozsdás kicsit és a telefingott ülés is vásott, de akkor is szeretjük, ha télen-nyáron szivatóval indul.
Maintain című legújabb lemezük is olyan, hogy akár huszon valahány évvel korábban is készülhetett volna, (amit mi sem bizonyít jobban, hogy mikor a Spotify önkényesen bepakolta a Do We Speak A Dead Language-et a végére, elsőre fel sem tűnt, hogy már a 96-os albumuk pörög), de ettől még nem lett poros vagy idejétmúlt. Bár turnéztak ők a Slayertől kezdve, a Biohazardon át egészen a Panteráig, végül nem lettek stadionokat légköbméterre megtöltő rocksztárok, ezért nem is “iparosodott” a zenéjük, ami bár vékonyabb pénztárcát jelent, cserébe viszont nagyjából azt csinálnak, amit akarnak.
És hogy mit akar a Downset? Semmi különöset, csak betonkemény zenére megmondani a világnak a nettót, úgyhogy nem is faszoznak sokat, a HC-s kezdést követően (Maintain) a Blackest of Days és New Respect groove metal párosával beröffentik a gépet, a Won’t Forgettel adagolnak egy kis funkot a keverékhez, aztán a Wreck It magasságában oda lépnek a gázpedálnak. Azt nem állítom, hogy a legjobb nóták a lemez B oldalára szorultak volna, de én speciel a klipesített The Place To Be-től felfelé némiképp izmosabbnak érzem az anyagot, bár ez amiatt is lehet, hogy a számomra kedvesebb dalok itt csoportosulnak.
A fentebb említett mennydörgő The Place To Be nyilván nem véletlenül lett kiemelve, de a Deeper breakdownja alatt sem szívesen állnék elől egy Downset koncerten, a kedvencem viszont a Positive Mind, ami olyan mint a Reign In Bloodra végigtolni egy vinyászát, miközben a jógaoktató veri a fejed a szőnyegbe és azt üvölti, hogy “Lazulj már el, a kurva anyád!”. A záró Ready For This se húzza be a kéziféket, inkább rátol erőből, amivel szépen be is keretezi a lényeget.
A visszatérő Downset lemez egy újabb kör a patinás Ladában, ahol a bólogatós kutya ugyanarra a masszív rap/funk/metal/HC keverékre headbangel, ami a 90-es években pörgette a moshpiteket (amit akkor még pogózásnak hívtak) és annak fényében, hogy a hardcore színtéren is épp valami revival féle zajlik (lásd Turnstile) ezek az öreg faszik úgy korszerűek, hogy hangyafasznyit se kell eltávolodni önmaguktól.
