Jelen ajánlót sajnos nekrológként kell kezdenem, ugyanis a Worlds Of Horror a 2019-ben elhunyt Paul Konjicija gitáros posztumusz kiadványa. A 2018-ban rögzített hanganyag végül augusztus utolsó napjaiban kapott CD formátumot. A színtéren a 90-es évek első felében indult clevelandi Dark Arenának a saját jogán kevés babér termett, az egyetlen alapembernek számító gitáros neve is inkább az Antithesisből lehet ismerős a keménymagnak.
A zenekarban egyébként olyan énekesek fordultak meg, mint az egykori Vicious Rumors torok, Brian Allen, vagy az Attaxe vokalista, Juan Ricardo. A Dark Arena egyfajta alkotóműhelye (volt) az ohioi technikás power metal muzsikusainak, akik a helyi színtéren körbe-körbe projektezték magukat. Paul Konjicija ezt a feltehetően utolsó lemezt (bár a metal-archives aktív státuszúként jelöli a csapatot) Juan Ricardo énekes és Noah Buchanan dobos/billentyűs közreműködésével vette fel. A játék neve egyébként progresszív power metal. Ha támpontot akarok adni, márpedig ebben a periférián mozgó műfajban kötelezőnek érzem az összehasonlítgatást, a Dark Arena lemeze kapcsán olyan nevek sejlenek fel, mint a Divine Regale, a Magnitude 9, vagy a Without Warning, bár ez a trió sem vádolható különösebb népszerűséggel, így a legjobb, ha valahol a Symphony X háza táján keresgélünk.
Juan Ricardo, a veterán, idén a hatvanat betöltő énekes az utóbbi időben padlóig nyomta a gázpedált; szűk két év alatt az Attaxe gyűjteményes anyagát is beleértve öt lemezen (Wretch, Blind Cross, The Veith Ricardo Project és most a Dark Arena) is magához ragadta a mikrofont. Az „öreg” ráadásul széles skálán tette próbára hangszálait, legyen szó hard rockról, melodikus, progresszív, vagy épp power metalról. A Worlds Of Horror szerencsére nem esik a progresszív power metal stílusra gyakran jellemző terjengősség csapdájába, a korong ugyanis negyven perc sincs, sőt a dalok többsége is megmaradt az egészséges három-négy perces menetidőnél.
A csapat a címadó szerzeménnyel mindenféle felvezetés nélkül azonnal a közepébe csap; a szikár riffeket Malmsteent idéző gitárfutamok szakítják meg, Juan Ricardo pedig sikolyokkal felturbózott, Tim „Ripper” Owensre hajazó dallamokat pakol a masszív alapokra. A névadó nótában árnyalatnyi keleti melódia is felbukkan, de alapjaiban véve folytatódik a progresszív ízeket is csatasorba állító döngölés, a dal lassabb tempója nagyobb teret enged az énekdallamok kibontakoztatásának. Paul Konjicija ujjai természetesen szinte az összes szerzeményben megszaladnak, neoklasszikus futamai a legváratlanabb helyeken is felbukkannak. Az ókori történetet, a mezopotámiai mitológiát megéneklő Annunaki Arise egy drámaibb szerzemény, melyben a nyakatekert hangszerelési megoldások Jeff Loomis témáit juttatták eszembe. Ebben a dalban hangulatfokozó elemként extrém énekkel is kísérleteztek. Ha már Jeff Loomist szóba hoztam, a Damnation Within hangszeres bevezetője és a szólója is egy az egyben Nevermore; ha Ricardo mélyebben énekelne, akár azt is hihetném, hogy Warrel Dane-ék egy 1994 körüli demóját hallom. A korong második fele a rövidebb dalok terepe, melyek között egyenesebb vonalvezetésű power metal szerzemények (pl. Kill Procedure) éppúgy helyet kaptak, mint hangszeres bemutató (Destiny Bridge), vagy akusztikus lírai darab (Abandoned).
A Worlds Of Horror tehát mindazt felvonultatja, ami belefér a progresszív power metal stílusjegyeibe; bizonyos fórumok a csapattal kapcsolatban thrash-es elemeket is emlegetnek, de ilyenekbe nem nagyon futottam bele. A Dark Arena búcsúlemeze a fentebb emlegetett, agyasabb muzsikák híveihez szól, háttérzenének rossz választás.
