Az ezredforduló küszöbén állunk, 1999-et írunk. Érezzük, hogy valami komoly változás jön. Miközben a világ retteg a millenniumi évtől, addig Britney Spears mérhetetlen teret hódít magának. Ricky Martin minden nő szívét meghódítja a Livin' la Vida Loca dallal. Lemegy a Woodstock Fesztivál, és Amerikában a nu-metal arra készül, hogy leigázza a világot. A számítógépek összeomlása elmaradt, megmaradt a gazdaság, de a nu-metal tagadhatatlanul megpörgette a Földet.
A Limp Bizkit túl van a Significant Other sikerein, illetve élvezi a gyümölcsét annak az albumnak, aminek a megjelenésének a hetében hatszázezer példány talált gazdára csak az USA-ban. A banda megcsinálta azt, amire mindenki vágyik, az első sikeres album után szintet ugrott és elkezdett a mainstream felé lépdelni. A kiadónál mindenki azt gondolta, hogy ennél nincs tovább, nincs feljebb, a zenekar ezek után maximum feloszlani képes. Meglepőek ezek a feltételezések? Nem, de aztán mégis jött egy Woodstock Fesztivál, ami a zavargásairól, erőszakosságáról azóta már legendássá vált. A Limp Bizkitet és főleg az énekes Fred Durstöt tették meg bűnbaknak, aki felhergelte a tömeget. Azt nem akarjuk megállapítani, hogy ez igaz-e, vagy sem. Nem voltunk ott, nem tudjuk mi zajlott igazából, akkor sem, ha rendelkezésünkre áll az egész koncert.
Tény, hogy a zenekart sokan köpték már ekkor is, mondván, hogy a rap/metallal eladták magukat, és eltávolodtak a punkos, mocskos hardcore-os gyökereiktől. Ez az esemény is megosztotta az embereket, de ahogy mondani szokták a negatív reklám is reklám. A zenekar elkezdett a csapból - ekkor - még csak csordogálni (az ömlés később jön) de már mindenki tudta, hogy mi is az a Limp Bizkit.
A Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water, az azóta már legendássá vált album 2000. október 17-én jelent meg, azonban előtte sem ültek tétlenül a srácok, noha az év eleje nem éppen a pörgésről szólt. A Mission: Impossible 2 filmhez felkérték a zenekart, hogy készítsék el egy változatát a film főcímzenéjének. Durstnek több se kellett, lévén nem más, mint a film főszereplője, Tom Cruise kérte fel őket a dalra. Durst elmondása szerint meghallgatták a többi, mások által készített változatot, de csak azt hallották, hogy újravették a már ismert dalt. Ők nem erre vágytak, így bevonultak a stúdióba és egy nap alatt el is készítették a Take A Look Aroundot, amihez gyorsan rendeztek/készítettek egy videót is, ami a 2000-es MTV Video Music Awards-on elnyerte a "Legjobb rock videó" címet. Nem ment szarul a zenekarnak, ezt be kell látni. Olyan embereket utasítottak maguk mögé, mint Tori Amos, Chris Cornell vagy Rob Zombie. Határozottan kezdett kirajzolódni, hogy a Limp Bizkitnek komoly szerep jut még ebben az évben.
Na, első körben még nem az idén HÚSZ éves csokikának jutott a főszerep. Kétezerben ugyanis robbant a Napster botrány, amibe olyan zenészek álltak bele mindenre elszánva, mint Lars Ulrich, Dr.Dre vagy Paul McCartney. Az említett előadókkal szemben a Bizkit és a Cypress Hill közös turnéba kezdett, amit a Napster szponzorált. A turné különlegessége az volt, hogy ingyenes volt, de azért a zenekarok fel voltak készülve. Annak érdekében, hogy ne legyen katasztrófa, a koncertek helyszínét csak a kezdés előtt huszonnégy vagy negyvennyolc órával előbb jelentették be. A zenekar nem rest manapság sem megtölteni a koncertjeit feldolgozásokkal. Ekkor kezdte el a zenekar a Metallica Master Of Puppets dalát több ízben is játszani, azonban az ikonikus MASTER sort Fred így kezdte: NAPSTER... Azért az nem semmi, hogy ekkor a Napster közel két millió dollárt ölt ebbe a turnéba.
Eredetileg a Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water augusztusban jelent volna meg, ez azonban csúszott október 17-ig. Az album borítót ezúttal is Mear készítette, akárcsak a Significant Other esetében. Sokan találgatnak, hogy mit is jelenthet az album címe. Egy népszerű teória, hogy Chocolate Starfish (Csoki tengeri csillag, szlengben pedig segglyuk) Fred gúnyneve, és ez az album két számában is kiderül: a Livin' It Upban Fred azt mondja: „The chocolate starfish is my man Fred Durst” a Hot Dogban pedig: „Kiss my starfish, my chocolate starfish, punk”. Mindkét szám jelentése metafora ebből a szempontból, mely tisztán érthető. Az album címének második fele, a Hot Dog Flavored Water (Hot dog ízű víz) kifejezés azonban Wes fejéből pattant ki, mikor a turné idején meglátott az üzletben néhány tojást, s ebből viccet kerekített. Más interjúkban pedig azt olvasni Westől, hogy nincs semmi komoly a cím mögött. Azt, hogy mi az igazság nehéz lenne kideríteni, hacsak nem lesz lehetőségünk Freddel interjút készíteni.
A zenekar pontosan tudta, hogy mekkora feladatot vállalt magára Terry Date-tel karöltve. Ennek az albumnak még nagyobb sikernek kellett lennie, vagy legalább akkorának, mint az elődje volt. Ha ezt a mércét nem ütik meg, akkor roló lehúz és csókolom, ennyi volt a zenekar. Fred soha nem a költői gondolatairól volt híres, sokkal inkább a hétköznapi dolgok érdekelték, ezekről tudott írni. Ezért is gondolták sokan, hogy a zenekar csak egy múló hóbort, bizonyos életkor felett az ember tagadja, mintsem hangoztatja, hogy hallgatott valaha is Limp Bizkitet. Akik temették a zenekart, azok azért rendesen pofára estek, ugyanis még most is a rock diszkók elengedhetetlen darabja egy-egy szerzemény, akár csak a Slipknot Dualityje vagy a Tankcsapda Be Vagyok Rúgva dala. Az összesen tizenöt dalt (intro-outroval együtt) tartalmazó lemez az első héten több, mint egy millió példány kelt el, azóta pedig már bőven átlépte a tizenkét milliót is. Az album, ahogy már megszokhattuk a srácoktól bővelkedett vendégekben. Így került a képbe ismét Scott Weiland, a régi haver Method Man, így valósult meg egy régi álom, egy közös dal DMX-szel, vagy így kerültek az albumra színészek is, lásd Ben Stiller és Mark Wahlberg. Az album hangzását tekintve elkapta az arany középutat. Túlmutat a debütáló Three Dollar Bill, Yall$ nyers, groove-os, punk hangzásán, stílusán, ellenben nem annyira bonyolult, nem annyira hip-hop, nem annyira funky, mint az elődje, a Significant Other volt. Ellenben megmaradt a már megszokott minőség, sőt még szintet is lépett.
Emlékszem, egy nyári napon vásárolták meg a szüleim, még kazettán a Westendben található mozgólépcső alatti kis boltban a harmadik Limp Bizkit albumot. Nem volt nálam walkman, de mielőtt kimentünk vásárolni a Budaörsi Auchanba még haza ugrottunk érte, hogy a hot dog mezős albumot meghallgathassam. Ekkor már volt fogalmam arról, hogy mi vár rám, ugyanis ismertem a zenekart valamennyire. Én ekkor voltam tizenkét éves, pontosabban előtte töltöttem be a tizenkettőt, két nappal. Teljesen emlékszem arra, hogy milyen volt felvenni a fejhallgatót (igen, akkor még nem fülhallgatóval toltuk, hanem kényelmetlen fejhallgatókkal) és elindult a robotikus intro. Na, gondoltam, jobban jártam volna, ha egy Iron Maiden kazettát kérek. Ha, ez ilyen lesz végig az marha nagy bukó.... De nem lett. A Limp Bizkit azóta az egyik legmeghatározóbb zenekarrá nőtte ki magát a számomra. Nyers mondanivalójukkal pontosan megfogták azt a kis gördeszkás énemet, aki kereste, hogy éppen mi gyakoroljon rá nagy szerepet. Ne felejtsük el, hogy ekkor volt feloszlóban a Pantera, a Sepultura éppen saját magát kereste, a Soulfly csak bontogatta a szárnyait, a Slipknot meg még ekkor túl vad volt nekem. Igazán egyik zenekar sem az akkori énemnek szólt. Ellenben itt volt ez a lendületes amerikai zenekar, aki pontosan elkapta az a hangzást, amire vágytam. Pontosan annyit káromkodott, amennyit elbírt egy dal (noha, a Hot Dog-ban ez meghaladja a negyven FUCK-ot is) Teátrális volt annyira, amennyire kellett, felhívta magára a figyelmet, és közben azt éreztem, hogy hű önmagához. Nem, az a csávó nem játssza meg magát a piros fullcapben. Ő dühös, dühös, mint én. Ő is deszkázik, mint én, őt is érdekli a zene, akárcsak engem. Ez a srác olyan volt, mint egy távoli unokatesó, akit egy évben egyszer látsz, de mégis hatalmas hatást tud rád gyakorolni.
És aztán... Hölgyeim és Uraim, bemutatjuk a.... A többi már történelem. A Hot Dog, aminek refrénjét Trent Reznortól nyúlta Fred egy marha erős kezdés. Ezzel is húzta a Nine Inch Nails főnök agyát, majd beszólt neki, hogy "megakarsz baszni, mint egy állat. Belülről akarsz elégetni. Szereted azt gondolni, hogy tökéletes drog vagyok . Csak tudd, hogy semmit nem csinálsz". Azóta nem tudom, hogy rendeződött-e kettőjük viszonya, de ez nem is fontos, mert enélkül az utálat nélkül nem tudtak volna ennél jobb nyitányt írni. Aztán jön a My Generation, amit mi az MTV-n mindig kisípolva néztünk. Nem is értettük anno kis tini fejjel, hogy mi van, mert a lemezen, akarom mondani a kazettán ez egyáltalán nem így szól. Ez az a dal, ami tömören, egyszerűen összefoglalja az új generációt, ami éppen akkor virágzott. Dj Lethal itt alkotja az egyik legnagyobbat a lemez során. A srácok a Re-Arrengedes megszokott basszus témát is bevetik a dal közepén, már így az album elején. John Otto hatalmasat dobol a dalban, véleményem szerint, az egyik legjobb dobos a kétezres évek után. Olyan technikája van, amit nagyon sokan megirigyelhetnének. Jazz alapokra épülő tudásának hála, extra finoman és ősi erővel is tud játszani, ha arról van szó. Ennek köszönhetően tökéletes összhangban tud mozogni a gitárokkal. Imádom. A Full Nelsonban jelenik meg először a Limp Bizkit esszenciája. Az ordibálós refrén, amit bárki képes reprodukálni és a dallamos ének váltakozása .Aki kicsit is szereti a zenekart, az tuti, hogy ordította már valamelyik refrént teli torokból. Ez a tökéletes elegy, a tökéletes középút az, amit megérzett Wes és Fred, amin elindultak, és amin elérték azt, hogy a Limp Bizkit felemelkedjen a csúcsra. Az agresszív groove-os részek, természetesen meg vannak támogatva rendesen samplerrel, hogy Lethal se unatkozzon egy percet sem. Így igazából a hip-hop és a rock/metal tábort is letudják fedni egyszerre. Tökéletes kohézió, nem tudok rá mást írni még most sem, pedig már elmúltam bőven harminc. A My Way az a dal, amit egyből szétszedtek a kritikusok. Amire azt mondták, hogy egy gyenge Frank Sinatra kopi. Az első dal, amiben Fred nem ordít a lemezen, az első dal, aminek annyira dallamos minden egyes része, hogy, aki gyűlöli a zenekart, az itt kaphat igazán vérszemet és köpködhet továbbra is. A gyűlölet melegágya, ha úgy tetszik táptalaja. Egy koncertről sem hiányozhat, még akkor sem, ha rongyossá hallgattuk ezt a dalt. Wes gitárjáról ódákat lehetne írni és zengeni is. Hogy lehet ennyire jó visszhangos soundot kitalálni, amibe tökéletesen illeszkedik a torzított gitár is? Hogy lehet ennyire eltalálni az arányokat, hogy lehet ennyire belemarkolni az ember érzéseibe és így megszólaltatni azokat. És ismét csak Lethal rakja rá a pontot az i-re, keni fel a habot a tortára a dal végére bepakolt samplereivel, scratchelésével..
Hölgyeim és Uraim! Rockerek, hip-hoperek és mindenki a világon! Ismerős? A Rollin' soraiból idéztem, ami talán a kétezres évek legnagyobb metal slágere. A mai napig a dal klipjét, amiben Ben Stiller is szerepet kapott, mint ügyeletes seggfej, közel százhatvan millióan látták. Szarrá játszotta az MTV és egyéb zenei csatornák. Fiatal srácok tömkelegei indultak meg, hogy piros New York Yankees sapkát vegyenek, hogy ők legyenek a bő gatyájukban a legmenőbb arc a környéken. A dal egyszerű, szövege simán megragad az ember fejében. Lényegében Durst bácsi elmondja, hogy mindenki bekaphatja, aki nem szereti őket. Viszont náluk mindenki otthonra is talál. A dalnak a tökéletessége az egyszerűségében rejlik. Nem fogják megunni soha a fiatalok, minden rockdiszkóban helyt fog kapni, mert mindig aktuális lesz. Mindig azoknak fog szólni, akik vágynak arra, hogy elfogadják őket olyannak amilyenek, ez a dal meg ebben pontosan tud segíteni egy tininek. Sokszor esett szó már arról, hogy a keményebb zenékhez ismerősöket a Limp Bizkit vezetett el a Rollinnal. Mi ezzel a baj? Semmi, ha valaki ezek után kezd el Deftonest, Soulflyt, Nirvanat hallgatni és tágítja a zenei spektrumát az csak egy fasza dolog!
A Livin' It Up az a szerzemény ahol Fred ismét beszól a gyűlölködő arcoknak. A már említett Ben Stiller is előkerül a szövegben, mellette pedig Christina Aguilera, akivel viharos viszonya volt a frontembernek. Persze, nem tagadja meg magát az öreg sapkás bácsi. Lényegében mindenki bekaphatja, ő azt csinálja, amit jónak lát. A dalt nyitó delayes gitártéma a mai napig az egyik kedvencem, és továbbra se tudok leszakadni arról, hogy Wes mennyire egy alulértékelt gitáros. Olyan témákat talál ki, amire nagyon kevesen képesek, nem hiába... Amikor nem volt a zenekar tagja, nem is ment úgy a szekér (mondjuk azóta se lett a Gold Cobran kívül új album). Szóval Wes megint csak hatalmasat alkot, azokra az alapokra, amiket John pakolt le neki a dobbal. Dinamikus játék, pontosan érezve, hogy mikor kell marha finoman játszani, és mikor kell úgy kenni a cintányért, mintha nem lenne holnap. A dal harmadánál van egy marha király, tamokon végig vezetett téma, amire Lethal is rátol némi samplert. Az ilyen alapok lehettek a későbbi modern metalcore-os breakdownoknak.
A The One már egy könnyedebb szerzemény, ami enged némi fellélegzést a hallgatónak. Ahogy haladunk az albumon előre, Durst egyre jobban megmutatja, hogy tud énekelni is, ha olyanja van. Persze, nem egy Dickinson, de azért ebben a stílusban, ebben a zenei környezetben nagyon is megtalálja a saját hangját. A Getcha Groove On személyében azonban visszakanyarodunk az előző album vonalához, de ez nem is meglepetés, ugyanis Xzibit a vendég ebben a számban. Nyilván nem lehet egy My Generation hangulatú dalba beültetni az öreget. A Take A Look Aroundról már esett szó, de egyszerűen nem tudom kihagyni. Ez az a dal, amit anno a DiscManben újra és újra lejátszottunk,vissza pörgettünk, mert tuti ugrott egyet a lemez, miközben hallgattuk a dalt. Miért? Mert állandóan arra késztetett minket, hogy elkezdjünk tombolni és teli torokból énekelni a refrént Freddel. A dal azóta a koncertek zárásaként szokott főleg felcsendülni és mondanom se kell, hogy még mindig megőrülnek rá az emberek. A lemez második felére elkezd lenyugodni a zenekar, és ennek nyilván oka van. Gondosan fel lett építve a lemez íve. Míg az első hat szám tele van energiával, ami szétveti az embert, addig a második része sokkal inkább lazítósabb, aminél csak meg-meg mutatkozik egy-egy pörgős rész. Természetesen ettől függetlenül a lemez egy percre sem ül le. Mondhatni, hogy ez az album az elejétől a végéig tökéletes. Ezt támasztja alá a Boiler is, ami anno az egyik legparább klip volt, amit láttunk. Emlékszem, hogy amikor ment a Z+-on azonnal hívtam Nagy Peti osztálytársamat, hogy most azonnal kapcsold be a tévét, mert megy A KLIP. Érdekes, hogy egy ennyire sötét dalra miért készített a zenekar klipet, de nyilván érthető, hogy nem csak a party oldalukat akarták megmutatni. Spawn című képregény egy részére is rá ismerhetünk, ahogy Wes feje le esik a féreg burgertől, amit Lethal készít el neki. Az egész videó olyan, mint egy lidérces álom, aminél azt várod, hogy mikor lesz már vége. A közepén az animált résztől mindig le esett az állunk, később persze rájöttünk, hogy ennek jelentése is van, de akkor csak arra gondoltunk, hogy mennyire menő. A dal alapjaiban véve a rossz kapcsolatokról szól, amik fel akarnak falni, meg akarnak emészteni minket, de tudjuk, hogy ezeket jobb hátrahagyni. Erre utal a hot dog szörny is, ami Fredet megakarja enni, illetve a klip végén, ahogy Fred ledobja a sapkáját és elsötétedik a kép.
Az úgymond utolsó új dal a Hold On, Scott Weiland közreműködésével. Talán ennél szebb dalt soha nem írt a zenekar. A dal nem meglepő mód a szerelemről szól. Weiland igéző hangjával eszméletlen gyönyörű! Sajnos élőben nem igazán játsszák a srácok ezt a dalt, pedig méltó helye lenne egy-egy setlistben. A YouTube-on is csak elenyésző számmal találunk videót erről a dalról, de az egyik legjobb változat az, amikor Wes visszatért a csapatba és a próbateremben eljátszották együtt.
A Limp Bizkitet lehet utálni, sőt szerintem, többen utálják, mint szeretik. Mára már csak egy hakni zenekar lett. De nem lehet megkerülni. Az idén húsz éves Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water zenetörténeti mérföldkő, ez vitathatatlan. Azóta se sikerült igazán zenekarnak ekkorát robbannia. Persze voltak a közelében és vannak hasonló zenekarok, lásd Korn, SOAD, Slipknot, de ahhoz, hogy ők akkorák lehessenek, ahhoz kellett volna a Bizkit kiugró nagy sikere. Persze, a Korn már sokkal régebbi, és már ismert is volt, de ahhoz, hogy a műfaj felemelkedjen ennek az öt embernek kellett a munkája. Nagyon bízom benne, hogy hamarosan itthon is kaphatunk majd egy fasza koncertet a srácoktól, mert az itthoni bulik számomra, mindig atom laposak, nem úgy, mint Bécsben, vagy Grazban például. Tagadhatatlan, hogy a zenekar már nem abból él, hogy új dalokat írjon. Nem fogják dobni a nagy slágereket a setlistből azért, hogy az olyan old school fanoknak, mint én kedvezzenek, egy No Sexszel vagy Stalemate-tel, hiszen az emberek többség a Behind Blue Eyes feldolgozást és a Rollint akarja hallani. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen Iron Maidenre vagy Metallicára se az új dalok miatt mennek az emberek. A Limp Bizkit mindig is a kedvencem fog maradni bármit is csinálnak. Nem tudják egyszerűen már úgy lerontani az ázsiójukat, hogy azt mondjam többet nem hallgatom őket. Most, hogy így írtam a húsz éves, minden nagy sikert meghozó albumukról, jól is esett nosztalgiázni és végigpörgetni jobban az életművüket. Hallgassátok és csodálkozzatok rá, hogy milyen finomságok vannak egy-egy dalban.
Béke, Szeretet, Metal
