RockStation

Green Day - Father Of All Motherfuckers (Reprise Records, 2019)

Múltba nyúló jelenkori homály

2020. február 11. - theshattered

faterofall.jpgKétségtelen, hogy az American Idiot okozta robbanás következtében a Green Day kitörölhetetlenül beírta magát az arénazenekarok sorába. Persze Billy Joe Armstrongék ezt igyekeznek is meghálálni, mindig van valami szemtelenül fogós nótájuk, aminek következtében nem hogy a víz felett, a sztratoszférában tartják magukat, így szinte csak sodródni kell a (lég)áramlattal és hozni, amit nagyon is tudnak: a slágereket. Nos, a Father Of All Motherfuckersszel ez egy kicsit mellément.

A Green Day karrierje sosem volt mentes luftoktól, néha igencsak megszaladtak a negatív irányba, lásd ¡Uno! - ¡Dos! - ¡Tré! lemeztrilógia, vagy az American Idiot és a korábbi remekmű, a Dookie közötti kalandok, de mindig sikerült kikupálódni belőle, erre jó példa a már kétszer is említett "nagy" lemez, vagy éppen a legutóbbi Revolution Radio. Nos, a Father Of All... éppenséggel megint egy lejtmenetet rajzol meg a maga színeivel, pedig amúgy maga az ötlet, ami mellett elindult a dolog, nem is lenne rossz.

Hagyjuk el a punkot, nyúljunk vissza a régi, már-már ősi zenékhez, a' la Elvis, Beach Boys. Adjuk hozzá a magunk pofátlan, még mindig lehetetlenül fiatalos lendületét. És ha megvan a kellő mennyiségű nóta, csináljunk belőle egy lemezt! Ez papíron egy nagyon príma receptnek hangzik, csak hogy a Green Day valahogy így is megoldotta, hogy egy nagy, hasalós homály legyen a vége. Nem kételkedek abban, hogy így is rengeteg példányban el fog fogyni / rengetegszer streamelni fogják az albumot, mert nem penetránsan rossz és a rajongósereg igen lelkes tud lenni. Csak hogy nem is annyira jó, mint azt normális körülmények között elvárnánk.

Kezdjük ott, hogy a dalokat szinte kényszerűen leszorították játékidőben. A három perc feletti játékidő már epikus hosszúságúnak tűnik az albumon, ami ha olyan lenne, nem lenne baj (a játékidő és a butus borító láttán először azt hittem, tele lesz pofátlan, már-már HC-ba hajló punk-darákkal), de így szándékosan nem engedték, hogy kiélje magát a dal. Az egész lemez olyan, mintha egy promós, sampler playlistet hallgatnék. Egy kicsi innen, egy kicsi onnan. De még azokat a kicsiket sem nagyon lehet megjegyezni, mert... Uncsik. Bocsánat, kimondom.

Eddig próbáltam magamban menteni a dolgot, több esélyt adni neki, különböző hangulatokban, időjárási helyzetekben hallgatni, de a Father Of All Motherfuckers egy-két dalt leszámítva iszonyat unalmas. Az első három szám még úgy-ahogy oké (bár a Ready, Aim, Fire annyira biztonsági, kereskedelmi zene, hogy a hallgatása közben látom magam előtt a reklámfilmek snittjeit), de a címadót leszámítva azok sem olyan nóták, amiket elvárnék ettől a csapattól. Nem.

Sehol egy kiugró pont, egy bomba refrén, csak a szépen, a mai pop-igényekhez igazított alföld-sima dalok. Ahol szinte azt sem lehet megmondani, mi a verze, mi a refrén, vagy mi a fene... Nem mer robbanni, de még a kanóc sem szisszen fel, csak ártalmatlanul lötyög a háttérben, vagy a sarokban meghúzódva félénken remeg, nehogy valaki észrevegye, mert még véletlenül baja esne. Mint az a fura lány a házibuliban, aki elüldögél a kanapén a kólájával a kezében, míg mindenki más a lelkét is kitombolja - és azon gondolkodik, mit is keres itt.

green-day-dinner-party-promo-2020-credit-pamela-littky.jpg

Fotó: Pamela Littky

Aláírom: közel ötven évesen nem lehet olyan zenét írni, mint húsz-harminc éves korban, nem is várom el. De egy szó szerint világszinten ismert és elismert csapat, akiknek minden lehetőségük megvan egy dal felrobbantására (akár külső segítségre), ilyen semleges albumot csináljon, nos, arra nincs mentség. Talán az ő részükről mindegy is, hiszen van annyi slágerük, ami elvisz egy egész koncertet a hátán, így tölteléknek be lehet szúrni ezeket is, de hogy nem ezekre a nótákra lesz a legnagyobb tánc, azt garantálom.

Gondolom, érzitek: szerintem (és úgy hiszem, nem csak szerintem) nem ez lett a Green Day-életmű legfényesebb ékköve. Úgy akartak visszatekinteni, hogy közben megfojtották vele a dalokat, miközben a mai popzenének megfelelő semlegességet is beleoltották a mixbe... Tényleg nincs rá szebb kifejezés: megfojtották a produkciót. Sajnálom, de ez most valahogy tényleg csúnyán mellément. Pedig a dalokban kis odafigyeléssel tényleg meglett volna a potenciál...

25kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9615469014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum