A turné apropóját szolgáltató harmincadik évforduló ugyan megtévesztő, hiszen Billy Milano már jóval a Stormtroopers Of Death debütálása előtt is a pályán volt, saját bandája pedig 1986-tól számítva, pár hosszabb-rövidebb megszakítástól eltekintve létezik, de végső soron nem ez a legfontosabb. A szórakoztató prosztóság (vagy prosztó szórakoztatás) HC / thrash / crossover nagymestere most látta elérkezettnek az időt, hogy karrier-összegző Európa-turnéra induljon. A hazai tábort 2014 óta éheztette, és az időzítés tökéletesnek bizonyult, mert a múltkori, alig pár száz főre kalibrált pincehelyiség után a Dürer középső termét is telepakolta. A közönség összetétele ugyanakkor alig változott az előző alkalomhoz képest, vagyis zömmel a „régi csibészek” jöttek el.

A fiatalabb korosztály a színpadon mutatta magát. Persze ők sem mai gyerekek már. A Grow Up Fuck It Up tíz éve nyomult aktívan, majd a tagok olyan csapatokban folytatták, mint a Back Off!, a Bicska és a Freedom Is A Lie. Most ismét összeálltak, legalábbis néhány buli erejéig, és immár saját kiadványuk is van, mégpedig a Drinkin’ Beer In Bandana Records gondozásában. A thrash - mosh - violence cséphadarásnak a frontember „Na, mi a fasz van?” beköszönése volt hivatott megadni az alaphangot, ám igazság szerint pont az ő ki-és beszólásaira emlékszem a leginkább a műsorból. Konferálásainak java része azt járta körül, hogy felnőttem és elcsesztem az életemet. Nomen est omen...

Az egri bázisú Skizo kötelékében Genetika, Tango Underground és Shapat Terror muzsikusok verődtek össze egy kis crossover örömzenélésre, s a Hetedik hosszú, stoner módra bebódult intrója vagy a Menedék sulykolós középrésze éppen Miklós Szabolcs bőgőstől eredhet. Az ő játéka ennek a formációnak is komoly erőssége. Nem mellékesen mindkét darab az idei anyagról való, és mindkettő arra enged következtetni, hogy kialakulóban van a négyes önálló arculata. Földijeik, az ízig-vérig régi sulis HC-ban utazó Tisztán A Cél Felé élő előadása volt a legintenzívebb a három hazai zenekar közül. Gulab igazi gyakorlott frontemberként töltötte meg élettel és húzta magával az egész produkciót. Ha egy hasonló stílusban mozgó amerikai alakulat élén látnánk ilyen fazonú és kisugárzású vokalistát, talán meg se lepődnénk, viszont annál szívderítőbb érzést adott, hogy a fickó magyarul szólt hozzánk, és hogy nem New Yorki, hanem hazai hőseik előtt tisztelegtek az egri csillagok, jelesül egy A.M.D. (ha netán nem volna tiszta a zenekarnév eredete...) nóta feldolgozásával az idén elhunyt Lőrincz „Lörke” Sándor emlékére. Mindeközben a terem fokozatosan megtelt, felettébb sajnáltam viszont, hogy még Gulabék lehengerlő teljesítménye sem tudott lelkesebb reakciókat kiváltani az egybegyűltekből.

No, nem mintha Billy bácsi és a Method Of Destruction nem szolgált volna rá az ovációra. Az alacsony, köpcös, börtönviselt K1 kinézetű figura – ugye megvan a klasszikus Nyomás utána! film főgenyója? – már azzal jó pontot szerzett nálam, hogy visszavette maga mellé a jellegzetesen szigorú képű Rob Moschetti basszert, akire a Pro-Painből is emlékezhetünk. A gitáros posztra szintén kompetens játékost vadászott le Jason French személyében, Michael Arellano dobolása pedig az előző alkalommal is letaglózott. A gyilkos hangszeres szekció tehát adott volt, ez a három rosszéletű tényleg bármely mai HC / metal társulatnak a javára válna!

Milano az öt évvel ezelőtti interjúnkban buzgón igyekezett árnyalni a róla általánosan kialakult, rögtön a nyitó Aren’t You Hungryban kibontakozó plasztikus képet. Ezzel együtt teljesen hihető volt, hogy ma is helyre tudja tenni azt, aki össszebalhézik vele, vagy hogy még mindig pipa Scottra és Charlie-ra a hajdani sérelmek miatt. Az itt elreszelt két új szám (You’re a Fucking Dick és Fight – sokat sejtető címek…) és a volt S.O.D.-s társakra vonatkozó epés megjegyzése legalábbis erre engedett következtetni, ugyanakkor a maga pokróc modorában jó fej is tud ám lenni az ürge. Bizonyította ezt mindjárt azzal, hogy nem csupán kikövetelte a tapsot a hazai bandáknak, de a tagokhoz is intézett pár mondatot. Sőt, másokat is kiszúrt magának a közönség soraiból. A nóták közötti szüneteknek szinte mindegyikére jutott egy-egy emlékezetes poén. Szóval lehet, hogy ötvenöt évesen rajta is meglátszik az idő múlása, és a hangszálai sem kopásállóak, viszont láthattunk nála nagyobbnak számító neveket lényegesen gyengébben teljesíteni. Ezúttal többet dumált, mint előző ittjártakor, de ugyanúgy beleadott mindent.

A programot nyilván előre kitalálhattuk. Rövid M.O.D. blokk a buli elején, lecsapva az egészet a közkedvelt Fear feldolgozással (I Love Livin’ in the City), majd March of the S.O.D. és a korszakalkotó Speak English or Die album színe-java. Vagyis csupa olyan dal, amely akkor született és vált klasszikussá, amikor a legtöbben – Billy szavaival élve – még spermák voltunk. Vagy azok sem. Mindez bő egy órában. De hát nincs is ezen mit túlhúzni. Sőt, alig pár perc elteltével hősünk már pacsizott és fotózkodott mindenkivel a merch pultnál, ahol a koncert előtt is lehetett őt látni egy darabig. Mondom én, hogy rendes arc az öreg. A taplóságait meg a helyükön kell tudni kezelni, és kész.

Fotók: Polgár Péter, PP Rock Photo. További képek ITT.