Rockpanoráma

Rockpanoráma

Tesla - The Great Radio Controversy (1989)

2019. november 15. - rockpanorama

A KlasszikuShock műsorában már foglalkoztunk a Kalifornia poros fővárosából, Sacramentóból származó Tesla 1989-ben The Great Radio Controversy című lemezével. A zenei kritikusok többsége szerint az ezt követő ’91-es Psychotic Supper korong számít a banda csúcspontjának, én mégis erre a kettes lemezre teszem le a voksomat. Szerintem nem túlzok, ha kijelentem, hogy ez a hatvan percnyi (13 dal) anyag maga a rocktörténelem.

A zenekar az első lemez munkálatai előtt, 1986-ban változtatta meg a nevét a bugyután hangzó City Kidd-ről Teslára. A csapatnak bőven volt ideje összeérni, mivel a banda két alapítója, Brian Wheat basszer és Frank Hannon gitáros már 1981-től közösen zenélt. Utóbbi ekkor ráadásul mindössze 15 éves volt. A zenekar először Earthshaker, majd City Kidd néven működött, felállásuk pedig 1984 környékén szilárdult meg, amikor Jeff Keith énekes, Tommy Skeoch gitáros és az Eric Martin bandájából igazolt Troy Luccketta is csatlakozott hozzájuk. A világ egyik legjelentősebb és leghíresebb tudósa és feltalálója, a horvát származású Nikola Tesla az általa feltalált rádiót már 1886-ban bemutatta. Akkoriban asszisztensként dolgozott nála az olasz fizikus, Guglielmo Marconi, aki 1901-ben előrukkolt vele, mint saját felfedezésével, s 1909-ben Nobel díjat is kapott érte. Tesla azonnal beperelte érte, de az ítéletet már nem élhette meg, az csak 1943-ban, halála évében született meg: hivatalosan is Teslának tulajdonította a rádió feltalálását. A banda az 1989-es The Great Radio Controversy albumával pont ennek a feltalálásnak tiszteleg.

tesla2.jpg

A zenekar a Geffenhez írt alá, és már nagyban dolgoztak a jónevű producerpáros, Steve Thompson és Michael Barbiero szárnyai alatt az első albumon, amikor a kiadónál valaki észrevette: létezik velük párhuzamosan egy másik City Kidd is valahol Amerikában. A debütáló Mechanical Resonance egészen meglepően érett lemez kezdésnek, rajta a Tesla meghatározó himnuszaival: az EZ Come EZ Go, a Cumin' Atcha Live, a Modern Day Cowboy vagy a Ph.D.-től feldolgozott Little Suzi többé-kevésbé máig kirobbanthatatlanok a koncertprogramjukból, nem is beszélve az epikus Changesről, amelyhez fogható mélyen felkavaró, tökéletesen felépített dalt tényleg nem várna az ember egy elsőlemezes csapattól. A zenekar szekere elég gyorsan be is indult, amiben nem kis szerepet játszott, hogy a Metallica és a Def Leppard befolyásos menedzsere, Peter Mensch is meglátta bennük a fantáziát, és leszerződtette őket cégéhez, a Q Prime-hoz. A legnagyobb lehetőséget végül maga a Def Leppard adta a Tesla kezébe, amikor betársulhattak a megasikeres Hysteria turnéra nyitóbandának. Ilyen alapozás után nem meglepő, hogy a Mechanical Resonance hónapokra befészkelte magát a Billboard-listára (legjobb pozíciója a harminckettedik hely volt), és nagyjából egy évvel a megjelenése után bearanyozódott az Egyesült Államokban.

Már a debütáló Mechanical Resorance albumuk is megérne egy misét, de legnagyobb sikerüket a dallamos amerikai rockbandák nagy korszakának vége felé, 1989-90 környékén érték el. Pedig ők aztán zenéjükkel és kinézetükkel is messze elütöttek az épp trendnek számító glam bandáktól. Egyenes, hagyományos hard rockot játszottak, zenéjükből pedig sütött, hogy a hetvenes évek blues alapú rockzenéjén nőttek fel. Emellett a külsőségekkel sem foglalkoztak, ízig-vérig a zenére koncentráltak, abszolút belülről jöttek a muzsikusoknak a dallamok. Pedig a kritikusok féltették a csapatot, hogy őket is kicsit kommerszebb, csillogóbb irányba tereli a Bon Jovi, a Poison, a Mötley Crüe vagy a Whitesnake hatalmas MTV-áttörése, de szerencsére Jeff Keith és társai azt játszották, amit szeretnek. Magyarul, a hetvenes évek nagy rockbandáinak- Aerosmith, Kiss, Led Zep– feelingjét ültették át modernizált hangvételbe.

tesla.jpg

Az elhúzódó Def Leppard-turné miatt a zenekar a korszakban általánoshoz képest viszonylag későn, 1988 második felében fogott neki a második album munkálatainak, méghozzá ismét Thompsonnal és Barbieróval. Gyorsan eldőlt, hogy – akárcsak legutóbb – ismét Nikola Teslához kötődő címet adnak az anyagnak, ám a majdani The Great Radio Controversy munkálatai mégsem haladtak zökkenőmentesen. A Guns N' Rosesszal ekkortájt minden csúcsot meghódító Geffen ugyanis elég keményen beleszólt abba, mely számokat akarják az albumon látni, és melyeket nem. Érdekesség, hogy a cég emberei pont ahhoz a dalhoz álltak a leginkább ellenségesen, amely utólag a zenekar leghatalmasabb slágerévé vált. A The Great Radio Controversy 1989. február elsején jelent meg. Mint már említettem, a Tesla egészen meglepő mértékben „készen volt" a Mechanical Resonance-re, így a kettes lemez voltaképpen ugyanazt a stílust vitte tovább mindenféle lényeges módosítás nélkül. Viszont a színvonal hasonlóan bivalyerős, a hangzás pedig jobb.

Már az albumot nyitó Hang Tough kemény dinamikájával egyszerűen hátborzongató. Igazi rockerhimnusz! Majd jön az egyik személyes kedvencem, a Lady Luck amelyben olyan ritmusgitártéma hallható, hogy padlót fog az ember a gyönyörtől. Itt megjegyzem, hogy a nők bálványának titulált Tommy Skeoch és a már 15 évesen gitármágusnak kikiáltott Frank Hannon kiváló párost alkotnak. Fáj is a szívem, hogy Tommy a zene helyett később egyre inkább a heroin rabja lett. Nagy kár érte, igazi őstehetség. Jeff Keith énekes is kitűnő teljesítményt nyújt. Rekedtes, ám energiától feszülő hangja és fülbemászóan fogós dallamvilága fazont ad a daloknak. A visszafogott, de nagyon megbízható Brian Wheat basszusgitáros, valamint Troy Luccketta dobos a lendület, a megbízhatóság és a dinamizmus tökéletes keverékét tárják elénk. Nem megyek egyesével végig a korong szerzeményein, a lényeg, hogy a már említett nyitó Hang Tough mellett szintén nagy rockerhimnusznak számít a Lazy Days, Crazy Nights, a Yesterdaze Gone, a Makin’ Magic (másik nagy kedvenc) vagy a csodálatosan felépített lírai hangvételű Paradise. Ha már érzelmes daloknál tartunk, ezen a korongon szerepel az akusztikus Love Song című ballada, amely révén világszerte milliók kedvencévé vált a Tesla.

tesla3.jpg

A lemez kritikai fogadtatása kimondottan óriási volt, a befolyásos lapok mind egyetértettek abban, hogy noha sokat kellett várni rá, a zenekar a Mechanical Resonance méltó utódját tette le az asztalra. (Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a magyar Metal Hammer első számában is ez az album nyerte meg a történelem első Hangpróbáját, maga mögé utasítva többek között például a Skid Row debütáló nagylemezét is.) Az album a Billboard-lista tizennyolcadik helyén kezdett, és mivel az első két single, a Heaven's Trail (No Way Out) és a Hang Tough igen jól futott a rockrádiókban meg az MTV-n, mindössze két hónap alatt megérett számukra az aranylemez otthon. A zenekar először a Poison mellé társult be az Open Up And Say... Ahh! turnéjára, ahol nagy sikert arattak, ám a kontraszt aligha lehetett volna markánsabb a flitteres-sminkes headliner és a nyitóbanda között.

Mivel a kiadó ugyebár nem nagyon hitt a Love Songban, a dal csak az év őszén, a zenekar kifejezett kérésére jelenhetett meg single-ként – és villámgyorsan mindenki szembesült is vele, mekkora baromság volt bizonytalankodni a számot illetően. A ballada vad rotációba került az MTV-n és a rádiókban, a következő hónapokban pedig egy szinttel feljebb lökte a Teslát, egyenesen az igazi sztárbandák közé: az amerikai listák tizedik helyére került, a The Great Radio Controversy pedig 1989 végére beplatinázódott, nagyjából egy időben a Mechanical Resonance-szel. Ezek után nem csoda, hogy újabb nagyágyú kérte fel őket nyitószámnak aktuális arénaturnéjára: az éppen a Dr. Feelgood lemezt népszerűsítő, karrierje csúcsán álló Mötley Crüe.

Bár ez csak a második lemezük volt, de már itt is hihetetlen érett banda benyomását keltették. Sajnos őket sem kímélte a Nirvana hozta grunge láz, így ’95-ben feloszlottak. Szerencsére csak rövid ideig jegelték magukat és a 2004-es Into The Now albummal visszatértek. Így nyugodtan kijelenthetem, hogy a Tesla ma is a világ egyik legjobb hard rock bandája!

DALOK:

01. Hang Tough
02. Lady Luck
03. Heaven's Trail (No Way Out)
04. Be A Man
05. Lazy Days, Crazy Nights
06. Did It For The Money
07. Yesterdaze Gone
08. Makin' Magic
09. The Way It Is
10. Flight To Nowhere
11. Love Song
12. Paradise
13. Party's Over

ZENÉSZEK:

Jeff Keith – ének
Frank Hannon - gitár, billentyűk
Tommy Skeoch – gitár, vokál
Brian Wheat – basszusgitár, vokál
Troy Luccketta – dobok

A MEGJELENÉS DÁTUMA:

1989. február 1.

KIADÓ:

Geffen

STÚDIÓ:

Bearsville Studios, Bearsville, New York

PRODUCER:

Steve Thompson/ Michael Barbiero

A bejegyzés trackback címe:

https://rockpanorama.blog.hu/api/trackback/id/tr2615306948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása