Az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatala (FDA) szörnyű felfedezést tesz: egyre több kamionos száguld a kaliforniai lejtőkről szakadékba, azonban nem közönséges közúti balesetekről van szó: a fickók egytől egyig Benny-rajongók, sőt: -függők. Benny ez esetben nem Benny Hillt vagy Benny Goodmant jelenti, hanem a benzedrin nevű illegális amfetamin beceneve, amelyet lassan 900 ezer USA-polgár szed marékszámra, ugyanis messze űzi a depressziót és úgy felpörgeti a fogyasztóit, hogy azok akár egy hétig sem bírnak nyugovóra térni. A kaliforniai kamionosok körében különösen népszerűvé vált ez a serkentő, méghozzá életkortól függetlenül, aminek következtében az öreg rókák a fiatalokkal versengve tömik magukba a Bennyt és csinálnak óriási hülyeségeket. Az FDA igazgatótanácsa elhatározza, hogy egyszer és mindenkorra felszámolja a kamionosoknak árusító tablettaüzérek hálózatát, ezért az összes kaliforniai szállítmányozó céghez beépített embereket küldenek, akik kezdő kamionsofőrnek adják ki magukat és lebuktatják a dílereket. Los Angelesben a rettenthetetlen Tom Kaylornak jut az előbb említett szerepkör.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Tom már az első munkanapján ráébred, hogy megközelítőleg mindenki Bennyvel indítja a reggelt kávé helyett az Angyalok városának kamionsofőrjei közül, és annak kell örülni, ha valaki képes egy csipetnyi mértékletességet tanúsítani. Tomot a Benny-függő Wally Morse mentorálja, már ha nem kell épp a kollégákat fegyelmeznie: például az öreg Shugot, aki Bennytől bódultan kampóval támad egy másik kamionosra a raktárban, aztán szívrohamot kap és holtan esik össze. Tom a szép kamionos-özvegy, Valerie Owens munkásszállóján húzza meg magát, ahol a közvetlen szomszédja Mink Reynolds, Kalifornia legnagyobb pofájú Benny-zabálója lesz. Mink pihenő nélkül vezet napokon át, a fuvar célba juttatása után végigtáncolja az éjszakát, nőket hajkurászik, aztán hazatérve alvás helyett jazzt ordíttat a lemezjátszóján. Tom és Valerie egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egy Benny-függő pincérnő, Amy Phillips pedig azt tervezi, hogy elárulja Tomnak, ki a piruladílerek főnöke. Wally szintén a szennyes kiteregetésére készül, de mielőtt még használható információval szolgálhatna, a dílervezér emberei agyonverik, Tomot pedig az alkalmazói ezután Mink mellé osztják be, aki immár életveszélyesen be- és kiszámíthatatlan a volán mögött. Vajon mi sül ki mindebből?
„Amerika-szerte egyre megbízhatatlanabbak a boomer kamionosok.”
„Képtelenek ellenállni Benny bácsi kísértésének.”
„Épp ezért van szükség olyan emberekre, mint én: elég, ha csúnyán nézek valakire, és az illető onnantól fogva rá sem néz többé a drogokra.”
„Ne közelítsetek! Aki hozzám ér, azt megkampózom! Vajon azért tört ki rajtam az elmebaj, mert ma még nem szedtem Bennyt, vagy azért, mert már túl sokat nyeltem le?”
„Még pár hét a volán mögött, és te sem bírod majd Benny nélkül, Tomikám…”
„Mondd csak, Amy: nincs egy-két szem felesleges Bennyd? 30 perce vettem be az utolsómat, de már kezd múlni a hatása.”
A benzedrint 1933-ban jegyezték be az USA-ban, és igen gyorsan belopta magát a nemzet szívébe: a dokik előszeretettel írták fel kisebb „gondok” esetén a narkolepsziától kezdve a figyelemzavaron át a nyomott hangulatig. A II. világháború harcterein az amerikai katonák ipari mennyiségben juttatták a szervezetükbe, az 1940-es évek végén pedig már leterhelt háziasszonyok és hosszú, kimerítő utakra vállalkozó kamionosok ezrei is szép kis benzedrin-függőséget alakítottak ki maguknak. A felelősségteljesebb orvosok természetesen nem zsákból és tucatjával szórták a tablettákat a betegeik elé, úgyhogy hatalmas igény támadt az illegális forrásból történő beszerzésre. Az úgynevezett Benny-probléma az 1950-es évek második felében már komoly fejtörést okozott az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalának, ezért a vezetői igencsak örvendeztek, amikor arról értesültek, hogy az Allied Artists Pictures filmcég Halál kis adagokban (Death In Small Doses) címmel „leszoktató erejű” filmet készíttet Arthur L. Davisnek a Saturday Evening Post-ban megjelent újságcikke alapján, amely a benzedrin hátborzongató pszichés hatásairól szól.
„Mink minden este felszántja a táncparkettet…”
„Te meg csak ülsz és nézel ki a fejedből… Nem lesz ez így jó, drága Tomom.”
„Micsoda egy visszataszító Benny-függő ez a Mink!”
„Egyedül is képes táncra perdülni, miután belepottyantotta az érméjét a zenegépbe! Hát ez hallatlan; nem lepne meg, ha legközelebb már haszonállatokat hágna a nyílt utcán, miközben Ginsberget szaval. És végül − még kimondani is szörnyű − Kennedyre fog szavazni.”
„Tele kérném a tankot… Jut eszembe: nincs egy-két szem felesleges Bennyje, benzinkutas úr?”
„Idegölő munka a pincérnőké… Egy napig sem tudnám elviselni a sok tapizó bunkót, ha nem szednék Bennyt.”
Davis cikkéből John McGreevey (Szemünk fénye + Gyilkosság Texasban) írt forgatókönyvet, a rendezői feladatokat pedig a magyar származású hollywoodi filmmogul, George Cukor egykori asszisztensére, Joseph M. Newmanre (Nagycirkusz + Lövöldözés Dodge City-ben) bízták. A szereplők listáján számos kiváló karakterszínészt találunk: Wally Morse-t Roy Engel (A pókok birodalma), Amy Phillipset Merry Anders (A gyorslövetű), a csábos Valerie Owenst pedig a Golden Globe-díjas Mala Powers (Cyrano de Bergerac) formálta meg. A rezzenéstelen arcú beépített embert, Tom Kaylort Peter Graves (A 17-es fogolytábor + Mission: Impossible tévésorozat + Farkasember-vadászat Kaliforniában) játszhatta el, aki fiatalon elég sok ilyen sztoikus nyugalmú és szúrós tekintetű macsót alakított, az Airplane! című 1980-as katasztrófafilm-paródiában pedig lényegében ezeket figurázta ki Clarence „voltál-e már török börtönben?” Oveur-ként. A Halál kis adagokban legemlékezetesebb perceiben az élsportolóból lett színésznek, Chuck Connorsnak (Az apa, aki felrobbantotta a feministákat) örvendhetünk, aki szó szerint lubickol az egyik pillanatban idegesítően életvidám, a másikban viszont őrületen paranoiás Mink Reynolds szerepében. A magánéletben konzervatív nézeteket valló Connors a Nixon-, majd a Reagan-szavazók kedvence volt megannyi cowboy-, seriff- és katonatiszt-alakítása révén, úgyhogy egyenesen meghökkentő őt széltoló és pirulafüggő beatnikként látni, valamint konstatálni, hogy mennyire zseniálisan adja elő magát. A Halál kis adagokban elérte a kívánt elrettentő hatást: Benny-függőségükkel szakítók ezrei hivatkoztak rá inspirációs forrásként, a kormány pedig állítólag e filmnek köszönhetően döntött úgy 1959-ben, hogy szigorúbban szabályozza a benzedrin beszerezhetőségét.
„Hogy vagy, Tom? Én remekül: áttáncoltam az éjszakát Hawaiion, utána megdugtam ezt a két csinibabát, akik annyira imádnak, hogy elkísértek a kamionhoz, és bár egy percet sem aludtam vagy öt napja, készen állok, hogy átvezessek több államon.”
„Lássuk, ki a leggyorsabb a sztrádán! Kapaszkodj, Tom!!!”
„Úristen... Iszonyatos vízióm támadt…”
„Láttam magam 1973-ban karót nyelt konzervatívként…”
„… akiből bármelyik meztelen nő kihozza a robbantgató merénylőt.”
„Miért nézel rám ilyen furcsán, Tom?”
„Nem vagy te véletlenül fondorlatos femme fatale, Valerie?”
Ráadás:
A Halál kis adagokban ihlette a világ legveszélyesebb rock and roll bandájának kikiáltott és a psychobilly műfaját megteremtő Cramps Bop Pills című 1990-es dalát
