A Dallasban lakó Cathy Willsnek szent meggyőződése, hogy imádott férje, Joe valóságos kezes bárány, aki a légynek sem tudna ártani (ennyi elég is volt mára az állatos hasonlatokból), ám a valóság kissé lehangoló: Joe ugyanis nem csupán a saját anyját tette el láb alól régebben az így felmarkolható biztosítási összeg kedvéért, de Cathy szüleit is. Amikor Joe üzleti partnerei rájönnek, hogy Mr. Wills nem több egy piti szélhámosnál, Joe lába alól kicsúszik az addig sem épp szilárd talaj, és azt teszi, amit mindig, amikor frusztrálni kezdi valami: felcsíp egy prostit egy lepukkant bárban, kivesz kettőjüknek egy motelszobát, majd az aktusuk tetőfokán a borotvájával elvágja a hölgy torkát… Csakhogy ezúttal szegény naiv Cathy is szemtanúja a gyászos eseménynek: miközben ausztrál barátnőjét, Gwent furikázta a reptérre, észrevette Joe autóját az útmenti motel parkolójában, és most visszatért kifürkészni, mit kereshet ott a férje.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Cathy hazahajt, és megvárja Joe-t, majd szembesíti a férjét lebukásának tényével: „Az isten szerelmére, édesem, nőket öldösöl munka után! Mégis mi lesz így a kapcsolatunkkal?” Joe nincs elragadtatva a kialakult helyzettől, valamint attól, hogy nem huppanhat le rögvest a tévé elé a jól megérdemelt hideg sörével, úgyhogy fog egy piszkavasat, és menten fejbe kólintaná vele a nejét, ha nem rontana be a joviális Baker seriff a helyetteseivel, akik aztán elszállítják a habzó szájú Joe-t a helyi elmegyógyintézetbe – Cathy ugyanis még Joe érkezése előtt értesítette a rendőrséget. Az életvezetési tanácsadónak is beillő seriff azt javasolja Cathynek, hogy költözzön kevésbé veszélyes vidékre, a levegőváltozás jót fog tenni megtépázott idegeinek. Néhány nappal később hősnőnk épp azt fontolgatja, hogy Sydneybe teszi át a székhelyét, amikor megcsörren a telefonja, és Baker közli vele, hogy Joe megpattant a diliházból. Az őrült férj hamarosan betoppan, majdnem kicsinálja Cathyt, végez az elfogására küldött rendőrökkel, majd felszívódik az éjszakában… Cathy ezek után természetesen meg sem áll a kenguruk földjéig, ahol néhány hét elteltével úgy véli, végre nyugalomra lelt, elvégre beleszeret egyik új ismerősébe, Rickbe, a kedves és jóképű elvált fickóba. Azonban a slasher filmek női főszereplőinek élete Ausztráliában sem fenékig tejfel: Cathy háziura, Phillip ugyanis megszállott kukkoló, aki rejtett kamerákkal lesi védtelen lakóját, ráadásul Joe ismét megszökik a sárgaházból, és jegyet vált egy Ausztráliába tartó gépre…
„Úristen, mit látnak szemeim!”
„A férjem egy repedtsarkút töcsköl!”
„Méghozzá azt a dús keblűt a Péntek 13. ötödik részéből.”
„Van egy érzésem, hogy Joe nem intim borotválásra készül…”
Colin Eggleston ausztrál filmrendező 1978-ban készítette el a helyi filmes „új hullám” egyik legjelentősebb produkciójának számító Long Weekend-et (Hosszú hétvége), amelyben egy ellenszenves nagyvárosi házaspár a természet lágynak egyáltalán nem nevezhető ölén éli át utolsó mentális krízisét, hogy aztán látszólag veszélytelen őshonos állatok végezzenek velük. Eggleston szatirizálói hajlama az 1984-es Innocent Prey (Ártatlan zsákmány) kapcsán is rendre kiütközik: a teljesen valószínűtlen, parodisztikus túlzásokba eső slasher horror cselekményt a korabeli szappanoperákra − pl. a Dallasra vagy a Falcon Crestre − jellemző dialógusok és verbális szenvelgések tarkítják.
„Miért törsz az életemre, drágám???”
„Az elviselhetetlen látványt nyújtó 80-as évekbeli frizurád miatt!”
„Pedig amikor Bill Murraynek mutogattad magadat, még egész jól néztél ki…”
„Engedjenek el! Megnyírom, aztán kinyírom a bestiát!”
„Szóval költözzek még melegebb éghajlatra? Mit szólna Ausztráliához, seriff? Tudomásom szerint ott is beszélnek angolul. De azt is hallottam, hogy arrafelé mindenki bűnözőszármazék, szóval biztos tele az ország pszichopatákkal.”
„Ne féljen, Cathy, ritkán lakott hely az, kevesebb ott a kerge kópé, mint nálunk Texasban.”
Nincs valamirevaló B-horror könnyedén azonosítható, tapasztalt zsánerfilmes színészek nélkül… Cathy figuráját P. J. Soles kapta, aki korábban Brian De Palma Carrie-jében játszotta a címszereplő parafenomén diáklány egyik rosszindulatú iskolatársát, valamint John Carpenter Halloweenjében halálozott el a zártosztályról szabadult Michael Myers keze által. Az Innocent Prey-ben neki jutott az a szerep, amely a Halloweenben Jamie Lee Curtisnek, azaz a mindent túlélő amazoné, és ez valószínűleg nagy megelégedettséggel töltötte el. Az atyáskodó Virgil Baker seriffet az Oscar-díjas Martin Balsam formálta meg, akire a hazai nézők Alfred Hitchcock Psychójának pórul járó magándetektívjeként emlékezhetnek, aki a Budapesten prostikat gyilkoló Anthony Perkins áldozatául esik a legendás lépcsős jelenetben. Az Innocent Prey elején felbukkanó és nemsokára Joe miatt életét vesztő örömlányt pedig Deborah Vorhees alakította, aki egy évvel később a Péntek 13. franchise 5. filmjében vált meg a ruháitól – Vorhees, a sors iróniájának köszönhetően, ugyanazon családnév birtokosa, mint a Péntek 13. opuszok folyton feltámadó sorozatgyilkosa, Jason Vorhees. A Cathyre gerjedő férfiakat ausztrál színészek játszották: Joe-t Kit Taylor, Ricket Grigor Taylor, Phillipet pedig John Warnock. A videóborítón feltüntetett 77 helyett igazából 86 perces Innocent Prey nem világmegváltó remekmű, viszont épp elég virgonc módon hajtja végre a slasher klisék halmozását ahhoz, hogy akár többször is fogyaszthatóvá váljon.
„Csodás kis lakást ad ki, Phillip… Ön mivel foglalkozik?”
„Semmi különössel…”
„Leginkább ülök a négy fal között, és nézem, hogyan zajlik mások élete.”
„Meglehetősen életveszélyes egy olyan nő pasijának lenni, akire a nő volt pasija és a háziura is vadászik…”
„Ne panaszkodj, Rick! Azt hittem, az ausztrál elvált férfiak tökös legények, akiknek egy-két őrült zaklató ártalmatlanítása gyerekjáték.”
Ráadás:
A kellemes hangú Martin Balsam átveszi az Ezer bohóc (A Thousand Clowns, 1965) című tragikomédiában nyújtott alakításáért járó Oscarját.
