Vannak könnyen magyarázható változások az ember életében. Legjobb példa erre az olívabogyó. A legtöbb gyerek ki nem állhatja az ízért, mégis mire felnövünk, legtöbbünknek sikerül megszeretni ez a kis növényt. Ez egy egyszerű biológiai folyamat, a nyelvünkön lévő ízlelőbimbók folyamatosan kopnak, ezért mikor már idősebbek vagyunk, kevésbé hat intenzíven az íze.

De mi van a lelki dolgokkal?

Hányszor hangzik el az ember életében egy olyan mondta, hogy te régen nem ilyen voltál… Mindig is tudtam, hogy gyermek és idős énünk között óriási lehet a szakadék. Ez természetes, hiszen közte eltelik egy élet, látunk, tapasztalunk és az események sokszor teljesen át tudnak formálni minket.

Viszont abba sosem gondoltam bele, hogy mikor következik be ez a változás? Mikor fiatalabb voltam, naivan úgy gondoltam, hogy mire valaki anyuka lesz, akkor csak simán elkezdi magát úgy érezni, vagy ha feleséggé válsz egy nap, a következőn ez természetesen fog jönni neked ez a szerep. Tehát rögtön az esemény után, a „cím” elnyerésével alakul a személyiséged.

Most, hogy már azért egy kicsit érettebb vagyok, látom, hogy ez egyáltalán nem így van. Felnőtté sem egyik pillanatban válik az ember, hanem szépen lassan, feltűnés nélkül. De mégis hogyan jutunk el az egyik fázisból a másikba? És mennyire tudjuk magunkkal cipelni a régi énünket az úton?

Bár az érettségi óta már eltelt hat év, mégis olyan az egész, mintha tegnap lett volna. Nem érzem azt, hogy huszonnégy éves volnék, nem is olyan rég kérdeztem anyát, hogy ő ezt, hogy éli meg? Ő érzi azt, hogy idősödik, hogy változik? Emlékszik még, hogyan érezte magát régen?

Mert én személy szerint nem tapasztaltam nagy dolgokat. Tudom, hogy mondjuk türelmesebb, elfogadóbb lettem, de alapjaiban nem hiszem, hogy akkorát változtam volna. Mégis, a minap böngésztem a messenger üzeneteimet, és rábukkantam egy pár évvel ezelőtti beszélgetésre. Elolvastam, amit írtam, és azon, ahogyan fogalmaztam teljesen ledöbbentem. Mert annyira idegennek tűnt.  Erre mondjuk jó példák azok a régi facebook posztok is, amit időről időre feldob a közösségi oldal.

Ez elgondolkoztatott, hogy mégis mennyire változhattam meg?

Az ember ezt csak akkor látja igazán, ha olyan ismerősökkel van, akikkel régről ápolja a kapcsolatot. Mert olyankor szembesülünk vele, hogy mennyi mindenben vagyunk mások, mint régen. Persze a család és a barátok szintén a legjobb környezet arra, hogy a görbe tükröt felénk tartsák, és felemlegessék a régi dolgainkat.

De jól is van ez így, mert valahogy úgy kell meg tanulni érni, hogy közben nem veszünk el, és nem változunk át egy teljesen másik emberré. Minden életszakaszban van érdekes és jó, nehézség és élvezet. Ezeket meg kell tanulnunk elraktározni magunkban, és mint egy biztos alap, időnként visszatekinteni rá. 

Hiszen a testünk is hét év alatt majdnem teljesen kicserélődik, akkor a lelkünk, hogyan tudna ugyanaz maradni?

Ti mit gondoltok, hogyan változtatok az évek során? Mi a legszembetűnőbb? Írjátok meg kommentbe, vagy a Facebook oldalamon.