Fülszöveg: 

Lower Lockwoodban, ebben az álmos angliai városkában az amatőr színjátszó csoport nagyban próbál. A rendező, Martin Hayward, és a darab főszereplője, Helen – civilben férj és feleség – borzasztó hírt kapnak: unokájuknál ritka fajtájú rákbetegséget diagnosztizálnak, amelynek gyógyítása irdatlan költségekkel jár. A társulat tagjai ezért gyűjtést szerveznek.
Azonban nincs mindenki meggyőződve arról, hogy ez a kezelés hatékony, mint ahogy arról sem, hogy a gyűjtés valóban nemes céllal zajlik. A közösségben nő a feszültség, amely a ruhapróbán tetőzik. Másnap találnak egy holttestet, és valakit letartóztatnak. A tárgyalást megelőzően két fiatal ügyvéd tekinti át az anyagot – e-maileket, üzeneteket, leveleket – és egyre erősödik a gyanú, hogy a gyilkos itt van köztük. A bizonyíték az iratokban található – várja, hogy valaki rábukkanjon.

Szerintem: 

Hát ez meg mi volt? Már, ahogy olvasni kezdtem, és rájöttem, milyen

formátumban íródott az egész könyv, sikítani tudtam volna. Azért átrágtam magam rajta, de nem volt egy jó élmény.

A történet ugyanis nem a klasszikus elbeszélői formát követi. Digitális párbeszédek sorából áll össze. A jelenben két ügyvédbojtár és a mentoruk váltanak üzenetek az eset kapcsán. A múlt, a bűnügy és annak előzményei meg egy baráti kör e-mailjen, telefonos üzenetein és dokumentumain keresztül elevenedik meg. Mondhatnám, hogy ez egy üzenetgyűjtemény. Merész, egyedi, de ritka rosszul esett olvasni. Már csak az kikészített, hogy nem győztem azt nézni, mikor ki ír kinek. Ennyi címzést nem is tudom, mikor láttam utoljára.

Bajom volt az alaphelyzettel is. Egyáltalán, minek kellett a két fiatal ügyvédet bevonni az ügybe? A vezetőjüknek már megvolt az elmélete, és annyira kiszámítottan adagolta nekik az új tartalmakat is. A rávezető kérdései is: azok már azt feltételezik, hogy neki már megvolt a megoldás. Miért is vonta be a fiatalokat? Inkább tűnt iskolai feladatnak, mint olyasmivel, amivel a lecsukott személyt ki lehetett volna szabadítani. Nem éreztem életszerűnek, ahogy ráereszti őket az ügyre a fellebbezés előtt. Arról nem is beszélve, hogy nagyon rühelltem, ahogy a végére egy villámcsapás sebességével megvilágosodtak, és már tudták is, ki és mit tett, miért.

De nem tudtak lekötni a levelezések és üzenetek sem. Nagyon lassan jutunk el arra a pontra, hogy történik bűnügy is. Rettenetesen hosszú a felvezetés, minimális információ mellett. Ahhoz is át kell rágni magunk a kötet jelentős részén, hogy legalább azt megtudjuk, ki halt meg. Annyi menti a menthetőt, hogy van közben más bűnügy is, amiről lehet találgatni, hogy valódi, rögeszme vagy félreértés az egész. Plusz, ki van benne.

Nem találtam jó személyiségábrázoló eszköznek, ahogy a szereplőket csak a leírt kommunikációjukból ismerhetjük meg. Alaptulajdonságok átjönnek, de különben a gyakornokokra hagyja a szerző, hogy beszélgessenek az esetbe került emberek jelleméről, elméletekről. Ezzel mintegy mankót kínál, de nem esett jól. Nehezebb volt átlátni azt is, ki kicsoda.

Formájában, ebből adódóan nyelvében is modern. Igaz, mivel a szereplői nagyja a társadalom felsőbb rétegébe tartozik, sok benne a művelt fő – színházrajongók is, maguk is társulatot alkotnak, így olvasottak is –, messze van attól, hogy sms-nyelvben szóljon. Nem is lenne hiteles, ha a társaság nagy embere, egy tiszteletre méltó hatvanas úr, rövidítésekkel és emojikkal teli szöveget adna ki a kezéből.

Amit érdekesnek találtam benne, az a társadalmi nyomás megjelenése. Ahogy a leggazdagabb, irigyelt pár holdudvarában keringenek a többiek. Manipuláció, a státusz súlya. Hogy vakítja el az embereket, ahogy dörgölőznek a társadalmi hierarchia csúcsán állók felé.

Az újdonságát, másságát látom és elméletben értékeltem, de nem szerettem ezt a regényt. Nehezen is olvastam, nehezen állt rá a szemem a más formátumára is.