Fülszöveg: 

Geralt a vajákok közé tartozik: mágikus képességeinek köszönhetően, amelyeket hosszan tartó kiképzése és egy rejtélyes elixír csak még tovább csiszolt, zseniális és könyörtelen harcos hírében áll. Ugyanakkor nem hétköznapi gyilkos: célpontjai vérszomjas szörnyetegek és aljas fenevadak, amelyek mindenütt hatalmas pusztítást végeznek, és megtámadják az ártatlanokat. Hiába tűnik azonban valami gonosznak vagy jónak, nem biztos, hogy valóban az – és minden mesében van egy csipetnyi igazság.

Szerintem: 

Ez volt a kötet, amely ezt a

fantasy világot megszerettette velem. Ennek a történeteit ismerem legjobban, már nem is tudom, hányféleképpen olvastam őket. A kötetet sem először olvasom, de grafikus novellaként és képregényként is olvastam már egy-egy történetét. Így nem kicsit otthonos, nosztalgikus újfent elolvasni.

Itt Sapkowski még nem nagy és epikus fantasy történetet mesélt. Egy vaják életébe nyújtott bepillantást, szinte novellafűzérként. Van egy keret, a sérüléséből lassan felgyógyuló Geraltról, aki közben egy-egy korábbi kalandjára visszagondol, és így átlépünk egy-egy novellába.

A trükk, amiért már elsőre is rajongtam, hogy a klasszikus meséknek adott egy dark fantasy alapú, sötétebb és ötletes színezetet. A Szépség és Szörny, Hófehérke története, a dzsinnes mesék és minden egyes novella kapcsán végig lehetne menni, milyen klasszikus vagy népmesei elem található meg benne. Nem szolgai másolás, csak egy-egy jellegzetes alapmotívumot vesz át, amiből aztán valami meglepőt sikerült átírni. Az ő Hófehérkéje erdei rablónak áll, hiszen a vadász nem simán elengedi, megerőszakolja és a lánynak később is a szépsége lehet a valutája. De a Szörnyet sem mentheti meg az átoktól egy szerelmes csók, kell vér is…

Ötletesek, sötétek, kalandosak ezek a történetek. Akár önállóan is működnek, nem véletlenül dolgozzák fel őket külön-külön is. Egy izgalmas, mágiával teli világban működnek. Sokféle lény, királyságok bonyolult hálózata és a varázslatok is sokfélék.

A vonzóerő része maga Geralt, akit az emberek a vaják volta miatt egyfajta szükséges rosszként kezelnek. Noha Geralt az, aki sokkal tisztább és szilárdabb erkölcsökkel rendelkezik, mint ők. Visszatérő elem, hogy gyilkosságra vagy valami gyalázatra akarják rávenni, és Geralt valamiképpen módot talál arra, hogy elfogadhatóan járjon el, a lehető legtöbb résztvevőnek pozitív befejezést hozva el. Emlegetik, hogy ő maga ember szeretne lenni, de ezt kevésbé éreztem ki belőle. Nem azzal van baja, mivé tették képessé, vagy a munkájával. Sokkal inkább az, hogy szörnynek kezelik, kitaszított maga is, pedig erre nem szolgált rá.

Megjelennek a sorozat visszatérő karakterei, és Sapkowski élvezetesen meséli őket is. Kökörcsin, a víg és tehetséges dalnok, akinek szoknyavadászata még bajba is keveri a vajákkal. Az erős akaratú, ízig-vérig királynő Calanthe. Yennefer, aki itt annyira ellenszenves nekem, hogy alig bírom elviselni. Olyan álszentnek érzem, hogy bármit feláldozott volna a szépségért, nem akart púpos lenni. Megkapta, hatalma is lett, és nem elég. Akarja vissza a termékenységét is, pedig rémes anya lenne szerintem. Önző, csaló dög. Az utolsó kívánság nem kicsit hozta vissza, hogy az első kötetekben mennyire utáltam ezt a varázslónőt.

Ezen túl egy-egy történetben jelen és történelmi korunk bűnei is gyönyörűen megjelennek. Ahogy A világ peremén történetében a tündérek halálra vannak ítélve, amit az emberek tesznek velük, rárímel arra, ami az amerikai indiánokkal történt. A kisebbik rossz a nőgyűlölet története is.

Bár nem akarok kedvencet kiemelni, azért megjegyzem, hogy az Egy csepp igazság áll nagyon közel hozzám. Abban gyönyörűen megvan minden, ami ezt a világot, szereplőket jellemzi. Véresebb, sötétebb, erőszakosabb történetek, de ott a mese alap. Egy morálisan erős hőssel, aki messze több egy vajáknál.

Ahogy majd jön a jóslat és az átívelő történet – az első fejezet különben ebben a kötetben van, az elígért gyermekkel – már nem tudtam ennyire szeretni Sapkowski ezen világát, de ez még az a kötet, amiben minden megvolt.