Fülszöveg: 

Charlotte Reynolds három bátyjával és rendőr apjukkal nő fel. A fiús kiképzésnek is vannak előnyei: Charlie mindenkinél klasszabb futó, jobb kosaras és focijátékos, a baseballról sem sokan tudnak nála többet. Amikor kénytelen megkeresni a gyorshajtásért kiszabott pénzbüntetését, egy butikban kap munkát, és hirtelen a ruhák, sminkek és egyéb lányos dolgok ismeretlen világában találja magát. És ami még ennél is furcsább, egy olyan fiúval tölti az idejét, aki még sohasem látta, mire képes a focipályán.
A sok hazugság, amit annak érdekében eszel ki, hogy meg tudjon birkózni ezzel a nyomasztó, új világgal, nagyon megviseli, ezért éjszakánként kijár a kertbe, ahol (az őket elválasztó kerítés két oldalán ülve) a negyedik bátyként működő baráttal, Bradennel osztja meg a gondjait.
Vajon ezek a beszélgetések tudnak segíteni abban, hogy megküzdjön a rémálmaival, a múlttal, és mostani életével, ami nem olyan egyértelmű, mint a sportok játékszabályai?

Szerintem: 

Ifjúsági romantikus – ha nincs benne

fantasy elem, akkor én már unom. Ebben meg nincs. És olyan plusz sem, ami miatt emlékezetes tudna lenni. Úgyhogy, nem elég, hogy tőlem már távol áll, de még csak azt sem tudom írni, hogy ettől függetlenül zsánerében jó. Olyan alsó középszint.

Ennek az egyik oka a stílusa. Semmilyen. Szinte az egész könyv párbeszédekből áll, de igazán nagyon ritkán mondanak bármit is. Ahogy a forma, a történet, a jelenetek is unalmasak. Még azt is nehezem fejtettem meg, egyáltalán milyen konfliktus van ebben a regényben.

Mert Charlotte szépen elvan, most egy büntetés miatt el kell mennie nyáron dolgozni, de jó helyre kerül és különben is 3 báty és egy rendőr apa védi. Még akkor is, amikor elküldi dolgozni, érezni, hogy segítő család áll mögötte és a lánynak jobb attól, hogy a rendőr apa nem tünteti el az ügyét, hanem tanulságot épít belőle a lányának. Vagyis, családi gond nincs.
A munkahelyén barátnőket talál és egy olyan főnököt, aki szinte pótanyaként funcionál.
Még a szerelmi élete is sima: a bátyjai jó barátja, a szomszéd fiú végig színen van és csak a lánynak nem esik le, hogy tetszik neki. Charlie rossz alvó, és rögtön az egyik éjszakai beszélgetésüknél Braden meglepődik azon, hogy Charlie nem tudja, milyen lány az esete. Vagyis, maga Charlie. Akkor még nem mondja ki, de annyira nyilvánvaló.

Akkor mi ebben a történetben a pláne? Valószínűleg az, hogy Charlie anyja öngyilkos lett, és a lány ezt úgy kezeli, mintha nem tudná. Mondjuk, ebben is azt érzem, hogy nyílt titok az egész, mindenki tudja, a lány is, csak nem akarja felfogni. Maradnak a rémálmok és a bizonytalanság, amíg össze nem szedi magát, hogy beszélgessen az apjával.
Nem éreztem ebben sem a drámát, még szinte azt is rá tudnám fogni, hogy nagyon kellemesen van feldolgozva, hogy az asszony beteg volt.

Ez lesz az egyik, amit ki is emelek: nekem annyira hiányoztak az igazi érzelmek! Minden olyan kellemes, langyos, könnyen emészthető.
Nincs ebben a regényben semmi, ami hatást váltana ki. Kellemes kis limonádé arról, hogy Charlie nyit a világ felé, összejön a barátjával és szembe mer nézni az anyja elvesztésével. Ezzel össze is foglaltam az egészet.

Végül, azt is hozzá kell tenni, hogy a kiadás maga már szinte gyerekkönyves. Nagy betűkkel van nyomva, és a sortáv szinte akkora, mint maguk a betűk. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy rengeteg a párbeszéd, vagyis a levegős sor…
Maradjunk annyiban, hogy erős késztetést éreztem, hogy egy oldalt begépeljek normál sortávval és betűmérettel, hogy úgy mégis mennyi helyet foglal. Mert nincs ebben a kötetben cc. 280 oldal tartam, talán a 140 kijönne, de abban sem vagyok biztos.

Ok, befejeztem. Nem fájt olvasni, nem is rossz könyv. Csak éppen semmilyen és ezt most jól esett kicsit cincálni.