Fülszöveg: 

Az egyedülálló anya gyermeke, Jamie Conklin csak hétköznapi gyerekkorra vágyik. Jamie azonban nem mindennapi srác. Látja, amit más nem láthat, és megtudhatja azt, amit más nem. Anyja arra buzdítja a természetfeletti erővel született fiát, hogy tartsa titokban a képességét. De amikor a New York-i rendőrség egyik problémás nyomozója bevonja Jamie-t egy sorozatgyilkos üldözésébe, aki a síron túlról is robbantással fenyegetőzik, a fiú szembesül azzal, milyen súlyos árat is kell fizetnie, és kénytelen szembeszállni a gonosz minden formájával.

Szerintem: 

Van abban valami plusz ijesztő, ha

egy horrorban a gyerekek azok, akik nagy veszélyben vannak. Stephen King nem egy ilyen történetet írt már, és megint ezt a témát választotta.

Hősünk, Jamie még kisgyerek, de több olyan tulajdonsággal is rendelkezik, amelyek miatt koraérett. És ez nem csak a képessége, hogy látja és beszélni tud a szellemekkel. Az átlagnál jóval okosabb, műveltebb.
Igaz, King elsüt egy jó trükköt, amivel magyarázható, hogy a kisgyerek szövege miért nem egy gyereket tükröz. Az eseményeket utólag meséli/írja meg a felnőtt Jamie, már huszonévesen. Neki már passzol ez a nyelvezet. Bár ezzel a feszültségből vesz el, mert ha huszonévesen meg tudja írni a történetét, akkor a gyerekkorát túlélte.

Ahogy King szokta, csendesen indít. Bár van abban valami ijesztő elem, ahogy a fiú a holtakkal beszél, ez eleinte teljesen szimpla. Az első kaland az, hogy az ügynök anyja ráveszi, hogy beszéljen a halott írójával, hogy a sikersorozata utolsó kötetét diktálja le, amiből az anya majd regényt tud írni. A bonyodalom később jön – az anyja barátnője, aki így meggyőződik a fiú képességéről, később zsarolhatja, hogy beszéljen neki emberekkel. És ez a barátnő nem jó ember – egy korrupt rendőr. Jön megszállt, ijesztő szellem és a rendőrnő ügyei is egyre mocskosabbak. Lenne veszélyérzet, ha nem lenne egyértelmű, hogy Jamie felnőttként meséli ezt.
Nincs túlírva, jól olvasható. Azért néha nem baj, ha King nem 600-700 oldalas opuszt ír, hanem egy rövidebb történetben jobban sűríti a cselekményt. Hiszen kisebb oldalszámon itt is sok mindent el tudott mesélni.

A szereplők jól elkülönülnek szimpatikusakra és ellenszenvesekre. Ezt Jamie nézőpontja határozza meg – pl. a rendőrnő már akkor is ellenszenves a gyereknek, amikor még az bele sem kezdett a mocskos ügyeibe. Túl mélyen nincsenek ábrázolva, de egy-egy típust jól megfognak.

Amivel nem nagyon tudok mit kezdeni, az a plusz csavar, amit King bedobott a végére. A kísértetes, ijesztő részeknek vége, és akkor Jamie a halott nagybátyja szellemétől megtudja, ki volt az apja. Az anyja azt a témát mindig nagyon kerülte. Az behoz egy olyan szálat, amivel nem tudtam mit kezdeni ebben a történetben. Pláne, hogy Jamie nem akarja tudni a részleteket, így King ránk hagyja, hogy egy sötétebb vagy egy részeg, ártatlanabb eseményt képzelünk el. Bár abból, hogy a nő a testvéréhez közel költözött, nála kezdett dolgozni, és amikor beteg lett, akkor is látogatták, én a részeg verzióra szavazok. Ha erőszak lett volna, hogy bírt volna ennyire a közelében élni végig, ráadásul a gyerekkel? De, amit ki akarok hozni az egészből, hogy nem tudom, miért kellett ez a családi titok a különben paranormális horrorba. Kilóg belőle, és eltereli a végét.

De ettől még bírtam ezt a regényt, Jamie-t megkedveltem, és nagyon tetszett az ötlet, hogy a szellemek nem hazudhatnak, így Jamie képessége pláne sokat ért.