Fülszöveg:

Húsz évvel ezelőtt, Tracy Lawless a város bűnnel teli utcáiról a katonaságba menekült, és soha nem nézett vissza. Most a múltja visszahúzza az iraki és afganisztáni sivatagból, hogy megtudja, ki hagyta a bátyját holtan fekve egy sikátorban. Miközben a testvére, Rick alvilági életébe beszivárogva a családja történetének roncsait ássa elő, az egyetlen dolog, amire Tracy rájön, hogy már senki sem tudja, ki is ő.

A nemtudás pedig gyakran vezet halálhoz…

Szerintem: 

Rátettek még egy lapáttal – már az

első kötet is erős volt zsánerében, de a Lawless növelte a téteket. Talán a borító nem sejteti, de egy erős noir sztorit kaptunk vele.

A történet mondhatni klisés: a balhés öccs gyilkosság áldozata lesz, a katona báty hazajön kinyomozni ki tette és bosszút állni. Csak éppen a dolgok mindig zűrössé tudnak válni: az alvilág visszamar, megszeret olyan embereket, akiket nem kellene és minden kisiklik.
A sztori nagyon jól építkezik, és miközben minden elem ismerős, a zsáner alapjaiból van összerakva, együtt mégis izgalmasak. Folyamatosan adagolja az új információkat, vannak fordulatok – és maga Tracy is érzi, hol siklanak ki a dolgok, de nem tud tenni ellene. Van benne valami végzetszerű, ahogy rohanunk az elkerülhetetlen vég felé.

Talán ez vele a bajom is. Az alvilágról szóló történetben kár az igazság miatt szomorkodni, de akkor sem tűnik fairnek, ahol majd Tracy kiköt. Annyira el akart innen menekülni, és annyira visszarántják. Hol van az igazság abban, hogy neki kell törlesztenie az öccse adósságait, és végezheti ugyanazt a pocsék, törvénytelen munkát, mint az apja annak idején? Senki nem boldog, senki nem menekül, és ha nem is lesz vérfürdő a végére, ez messze van a kicsit is boldog végtől.

A történet szereplőit mind ismerhetjük az ilyen történetekből, ők is a jól ismert alakok. Tracy Jack Reachert juttatja eszembe, alvilági beütéssel. Mallory a femme fatale, Hyde a ravasz alvilági vezér, aki akkor is nyer, amikor látszólag veszít. A banda tipikus tagjai, a tehetetlen rendőrök és a bűnös város. A közeg, ahol Sin City is született.
Talán az fogott meg bennük, hogy a legtöbb történet mögött ott egy tragédia, traumák, amitől mélyen tragikusak a szereplők is. Tracy elment innen, de mindig bűntudata volt, hogy az öccsét hátra kellett hagynia. Hiába felelős Ricky a maga életéért, ő választotta a bűnözést, Tracy mégis magát okolja. Ricky, akinek minden keménysége és erőszakossága mögött ott van egy bántalmazott gyerek fájdalma, aki csak az apja szeretetét akarta. Mallory, aki vert kutyaként ment vissza hűségesen, míg be nem telt a pohár. Még az erőszaktevő is áldozat – ahogy mondtam, nincs happy end és nincs boldogság. El van itt átkozva mindenki, akinek kicsi is maradt a lelkéből.

A történet, a karakterek, a párbeszédek eladják. A grafika továbbra sem a szívem csücske, de vannak eltalált mozzanatai. Ahogy pl. Mallory kék szeme villan a lapokon, vagy amikor Tracy leengedi a páncélt, és a Jack Reacher küllem mögött feltűnik valami sebezhetőbb, emberi vonás. (Ilyenkor nagyon hasonlít az öccsére is.)

Azzal együtt, hogy a vége nagyon nem tetszett, ez egy jó történet, jó képregény.