Babát nevelő, barátságból szerelemre váltó, családos.

Aurelia ősidők óta szerelmes Benbe. Annak idején a férfi húgának jó barátnője volt, most pedig Ben barátjának mondhatja magát. Csak éppen jóval többet akarna a szexi üzletembertől, aki köztudomásúan nagy nőcsábász és a Barbie szőkékre bukik, nem az olyan könyvmoly barnákra, mint ő. Ám egy reggel Ben eléggé kétségbe esetten könyörög segítségért: egy babát hagytak az ajtajában, a cetli szerint az ő lánya. Bennek fogalma sincs, mit kell kezdeni egy kicsivel. Rels a segítségére siet, és pillanatok alatt a kislányt is annyira megszereti, mint Bent. Mire a DNS teszt eredménye megjön, Rels és Ben B babával kezdenek igazi családnak kinézni, és elérhető közelségbe kerül a lány minden álma. Hiszen a látszat mögött Ben sem az a nőcsábász agglegény, akinek mutatta magát…

Ez pontosan az a romantikus regény, amire haragudni szoktam. Nincs bajom a szerelmi történetekkel, van köztük egy-egy kifejezetten jól sikerült is, de amikor az egész egy mű konfliktusra épül és olyan nyilvánvaló minden… abban mi a szórakoztatás?

A Végre az enyém, mondhatni, már a címében benne van az egész történet. Kamaszkoruk óta Ben Aureliát szereti, ahogy Aurelia, becenevén Rels is odavan a srácért. Nem egyszer van arról szó, hogy elképzelik magukat a másikkal és el is mesélik majd, hogy milyen rég odavannak egymásért. Kérdem én, akkor mégis mi tartott eddig? Ben még egyéjszakás kalandot is úgy szed fel, hogy arról mesél a nőnek, mennyire szerelmes a barátjába, csak éppen nem tudja ezt kimondani a nőnek. (Bennem meg felmerül, hogy mennyire lehet jó pasi Ben, ha van olyan nő, aki lazán lefekszik vele úgy, hogy a férfi végig a szerelméről – más iránt – beszél. Mondjuk, a jellemzése le van tudva azzal, hogy Henry Cavill hasonmás is lehetne, szóval, elég jó pasi. De akkor is…) Még a családnak is teljesen nyilvánvaló a helyzet, csak ők nem vették észre, hogy a másik is szerelmes beléjük. Kiakasztó.

Most azonban egy légtérbe kerülnek tartósan a baba ellátása miatt, és az elnyomott vágy, érzelmek feltörnek. Onnantól kezdve náluk minden szép és jó. Halálra untam magam a könyvön, mert nekik még konfliktusuk sincs. Nagyon imádják egymást, és az egyetlen bajuk, hogy eddig tartott, amíg összejöttek.

Túl szép is, hogy igaz legyen. Ahogy Rels egyből megszereti a babát is, és még örül is, hogy az anyja lehet… De most komolyan, van ilyen nő? Akkor tudnám elképzelni, ha sajátja nem lehetne, és így örülne, hogy mégiscsak az anyja lehet a szerelme gyerekének. Itt viszont saját gyerekeket is terveznek, és Rels akar is sajátot – lehet, hogy én vagyok csak túl cinikus, de nekem teljesen hihetetlen, hogy így és ennyire szereti a kislányt. Még minimális féltékenység sincs, hogy nem ő szült gyereket a férfinak… Angyal az a nő?

Újabb gond. Az is lehetne. Itt mindenki olyan jó és tökéletes, hogy az egy pofonnal felér. Ben egyetlen jellemhibája, hogy egyéjszakás kalandokat és viszonyokat hajszol, de amint megkapja Aureliát, ő a tökéletes férj és apa alapanyag. Vonzó, sikeres, elvakultan szerelmes. Aureliára meg egyetlen rossz szót nem lehet szólni. Mindenben tökéletes. Ki hogy van vele, de az ennyire tökéletes szereplők engem csak a meseregényekben fognak meg. Vagy, ha amúgy tud valamit nagyon a regény, de ez nem olyan.

Némi humor van benne, főleg az elején a baba ellátása körül, de aztán annyi. Ez egy romantikus ömlengés arról, hogy Ben és Aurelia milyen klassz pár, akik szuperül nevelnek együtt gyereket, vezetik a vállalkozásuk és forró szexuális élményeket nyújtanak egymásnak.

Nekem egyszerűen nem vette be a gyomrom, és nagyon nem szerettem ezt a sztorit.

Foster: Végre az enyém – Mint romantikus: 45% kevés konfliktus, az is könnyen megoldva. Túl jó szereplők, túl nagy szerelem, túl semmilyen cselekmény.

Szubjektíven: 25% volt pár vicces jelenet a baba kezdeti ellátása körül, de különben tipikusan az a romantikus – erotikus, amin felhúzom magam.