Bűnözős, életben maradásért küzdő, kalandos.

A neve nem maradt fenn, jobb híján Hugónak nevezték. Rengeteg gonosz tettért kellett bíróság elé állnia, és számot adnia tetteiért. Nem volt kétséges, hogy bűnös és halált érdemel, de azt is meg kellett ítélni, hányszorosan. Így adtak neki egy esélyt, hogy elmondja élete történetét. Ő pedig mesélni kezdett, a tisztes és szegény családjáról, hogyan hurcolták rabként Keletre, hogyan sikerült megszöknie és csatlakoznia bűnözőkhöz, ahol az igaz szerelem is rátalált. Leírja a titkos várost, ahol a visszavonultak éltek, de azt is, hogyan csábították vissza és vesztett el mindent. Hogyan lett egy szekta szolgálója és megrablója, hogyan talált újra egy szerető asszonyra, és alapított családot, míg a háború újra el nem ragadta. Volt ő király is, és a legalja is. Ami kalandot lehetett, ő átélt. Ítéljenek felette!

A pikareszk nálunk annyira nem elterjedt zsáner, még akkor sem volt az, amikor a világirodalomban feltűnt és hódító útjára indult. Meg is lepődtem, hogy a romantika hazai nagymestere, Jókai kipróbálta magát ebben a zsánerben. Egy könnyed, szórakoztató történetet art, ami valóban ilyen kalandos útiregény, de magán viseli Jókai jellegzetes stílusjegyeit is.

Hugó története mozgalmas, és nincsenek benne nyugvópontok. Ha élete egy-egy állomásán kicsit többet el is időzünk, akkor annak érzelmei vetületeit ismerhetjük meg, és ahogy Jókai szokta, mindent alaposan leír közben. Pl. a rablók titkos városát, ahol a családok élhettek szabadon, mégis kalitkába zárva. Már ez önmagában izgalmas téma: ez mennyivel szabadabb vagy éppen zártabb élet, mint amit rablóként űztek? Meg is ismerhetjük a társadalmuk, magunk a helyszínt, és amit itt érzett Hugó. De aztán megy tovább a történet, és jönnek az újabb és újabb kalandok.

Van olyan tempója, hogy szinte idő sincs egyik témáról hangolódni a másikra. Egy ponton már nem is szórakoztatónak éltem meg a történetet, hanem egy nagy hajszának, aminek várni kezdtem, mikor élünk a végére. Túl sokféle, túl változatos és gyors is. Az egyik percben boldog férj és leendő apa, a következőben az egzotikum által elcsábult király…

Ha csak egy-egy történetet nézek, abban ott van Jókai romantikája. Nem véletlenül a rablókat és a férfi első házasságát, nagy szerelmét emlegetem annyit. Abban benne van a puszták romantikája, és olyan karakterek, melyek más Jókai regényekben is felbukkanhattak volna. (Plusz, az egyik nyitó történet, így akkor még nem fáradtam bele a mesébe.) Összességében azonban túl zsúfolt és hihetetlen ez az egész.

Ebben megtaláltam egy másik hagyományt, ami a magyar kultúrában jelen van. A mesélő katonákét, akik akár hazudozással is izgalmasabbra, mesésebbekre színezik a történeteiket. A klasszikus példa Háry Jánosé, de nem ő az egyetlen ilyen a magyar kultúrtörténetben. A listára már felírom Jókai kalandorát is.

Egyszerűen nincs meg a jellemében az a vonzerő, amiért elhinné az ember, hogy Indiában királyi címig tudná vinni. Amiért minden nő veszélyesen beleszeret, aki a közelébe kerül. A vad és gyönyörű rablóleánytól kezdve a holland özvegyen át az egzotikus királynőig mindenkinek pont ő lenne a zsánere? Az nekem valahogy kimaradt, hogy ő lenne a korabeli Brad Pitt. Nem, ő Háry János by Jókai.

A karakterek ebben a sztoriban nem is olyan fontosak, mint egy másik, klasszikus Jókai regényben. Itt a kalandokon és a meséken van a hangsúly, amiben a különféle szereplők egy-egy zsánert testesítenek meg. Még a jó és rossz skatulyát se nagyon lehet rájuk húzni, inkább csak azt, hogy a főszereplő életében milyen szerepet játszottak.

Stílusában tipikus Jókai: a sok idegen szó, a láttató leírások, a sodrás.

Érdekes élmény volt, de ez nagyon nem az, amit a szerzőtől szeretek olvasni.

Jókai: Egy hírhedett kalandor a XVII. századból - Mint kalandregény: 70% változatos, valóban kalandos történet, amelyben nincs megállás.

Szubjektíven: 50% nem fájt, de nem is fogott meg igazán. Háry János by Jókai érzetem volt.