Menekülős, bolygót gyarmatosító, családos.

Ripley már magához tért, felvették a kapszuláját, és szembesült vele, hogy mennyi idő telt el. El kell fogadnia, hogy már nem térhet vissza a kislánya életébe. Nem ér rá gyászolni sem, mert egy vészhelyzetben kérik a segítségét. El kell indulniuk egy bolygóra, amelyet gyilkos, a nő számára ismerős fenevadak leptek el. Míg a hajó a bolygó felé tart, kibomlik a telep drámája. A keményen dolgozó családok, akik otthont építettek maguknak a semmiből. Nyuszi volt az első gyermek, aki már itt született. Van egy szeretett bátyja, a szülei. Ugyan most van egy kis feszültség, mert anyja egykori szerelmét pont ide helyezték ki szolgálni, de ez a család összetart. Amikor a furcsa tojásokból kikelnek a pókszerű lények, elveszti az apját, az anyja egyetlen célja, hogy a gyerekeit kijuttassa a pokolból.

Biztos jobban tetszett volna ez a könyv, ha jobban szerettem volna a második Alien filmet. Sajnos, elég halvány emlékeim vannak róla, és nincs is kedvem újra megnézni, hogy jobban képbe kerüljek. Pedig, kellene hozzá. Tudom.

Hiszen ez egy előzményregény. Még nem is Ripley a főszereplő, ő szinte csak említés szintjén van benne, hogy a filmhez képest időrendbe állítsák a regény történetének idejét. Biztosra veszem, hogy aki képben van a filmmel, mindenféle húsvéti tojásra bukkan. Nekem ellenben csak annyi volt meg, hogy Nyuszi az a kislány, aki a szellőzőből kerül elő, és akit Ripley majd a védelmébe vesz.

A regény első fele egy nagy alapozás, ami inkább a jövőbeli telepeslét nehézségeit emeli ki, mint bármi mást. Olvashatunk arról, hogy mennyire el tud távolítani egymástól egy szerető férjet és feleséget a mindennapi robot és küzdelem. Milyen alaptalan féltékenységet szül egy régi ismerős felbukkanása. Inkább családi történetnek éreztem, mint sci-finek.

Amit értékelni tudtam benne, hogy ebben is vannak utalások arra, milyen a világ. A Weyland-Yutani sötét húzásai most is megvannak, ha erről sokkal többet is olvastam volna, mint azt a pár utalást, amit elszórtak a cselekmény közben.

Számomra túl sokáig tart, amíg a xenomorfok felbukkannak. Nem tehetek róla, de ha az Alien a cím, már pedig ez egy Alien regénysorozat, én várom, hogy jöjjenek ezek a gyilkos űrlények, és essenek neki az embereknek. Ők pusztán a gyilkos természetük és képességeik miatt ijesztőek. Ösztön hajtja őket, rovarszerű a társadalmuk, nem lehet rájuk úgy építeni, mint pl. a Vének háborújában a mindenféle idegen lényre.

Furának találtam azt is, hogy milyen szimplán gyilkolnak. Ok, nincs változatos harcmodoruk és azt sem díjaztam volna, ha nagy véres leírásokat kaptam volna arról, hogy tépik szét az embereket, de ez meg a szinte semmi volt. Annyi Alien regényt olvastam újabban, és az összes filmet is láttam már, hogy az elhallgatás nekem már nem ijesztő. Itt nem működött esetemben, hogy ijesztőbb, amit el tudok képzelni. Mert már olvastam, láttam elégszer, így nem fog meglódulni a képzeletem.

Az is zavar, talán be nem vallottan is, hogy az értelmetlen halálok az agyamra mennek. Itt pedig az egyik gyerek valami olyat tesz, aminek semmi eredménye, esélye sem volt, csak megöleti magát a semmiért. Ez az a momentum a cselekményben, ami annyira nem tetszett, hogy nem is bírtam túllendülni rajta.

Egyszerűek a karakterek és az indítékaik. Igaz, nem vérhatok egy Alien mészárlás történetbe nagy konfliktust. A xenomorf szaporodni és enni akar, az ember meg túlélni. Ilyen egyszerű.

Megírva nincs rosszul, Golden rutinosan ír filmregényt. Gyorsan pörgethető, könnyed. Annyira alapozott is, hogy filmes ismeretek hiányában is olvasható.

Ezzel ez a trilógia véget ért. Már leírhatom, a Lebbon jegyezte rész volt a kedvencem belőle.

Golden: A Fájdalom Folyója – Mint sci-fi: 65% korrekten megadja a film előzményeit. A történet végére a horror is elindul.

Szubjektíven: 40% a filmek közül ez tetszett legkevésbé, és nem fogott meg az előzménye se.