A munka hősnői

 ddr1.JPG

A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) az asszonyok lehettek traktorosok, vagy hegesztők. A nemi egyenlőség ennek ellenére csak üres ígéret maradt.

A „Neues Deutschland” a kelet német állampárt hivatalos napilapjának 1953 szeptember 11-i pénteki számában mutatták be az ország első hegesztőnő tanulóját. A cikk főszereplője Irene Weiβ, egy a keleti elcsatolt részekről áttelepült brandenburgi, aki a háborúban az apját elvesztette és így a hatfős családja eltartó nélkül maradt. Még ugyanebben az évben a pártújság egy sofőrnőről is közölt riportot. Walter Ulbrich a Német Szocialista Egységpárt (SED) központi bizottságának első titkára, az NDK legerősebb embere kijelentette: „A szocializmust nem tudjuk csak fodrászokkal felépíteni!” Németország keleti, szovjetek által megszállt zónájában hiányzott a férfi munkaerő. Sokan elestek a világháborúban, vagy hadifogságban sínylődtek. A „baráti” Szovjetunió példát mutatott. Ott már az 1917-es bolsevik puccs óta dolgoztak a nők a gyárakban, az építkezéseken és a kolhozokban. Ezért a kelet német állampárt is mindent megtett a nők munkába állítása érdekében. 1950 óta adományozták a nőknek is a „Munka Hőse” kitüntetést. 1954-ben Frida Hockauf szövőnő kapta az elismerést a zittau-i állami gépi kötöde munkása. A maga kategóriájában legnagyobb üzem dolgozónőjeként, Hockauf vállalta, hogy az éves terven felül több szövetet fog előállítani. De a társadalom egyes rétegeiben a tervtúlteljesítők munkásárulónak számítottak. Csak párhónappal korábban tüntettek a munkások a megemelt norma ellen, amit a szovjet hadsereg kegyetlen módon levert. Frida Hockauf ellenben a kelet német álparlamentbe a népi kamarába került be. Az állami diktátum mégis működött. A női foglalkoztatottak száma annak ellenére növekedett, hogy a férfi hadifoglyok kezdtek hazatérni. A nyugati országrésszel szemben keleten nem akarták a nőket visszakényszeríteni a konyhába. Ennek az volt a magyarázata, hogy egyre többen mentek nyugatra, főleg a berlini fal felépítése előtt. Sőt azután is! 1989-ig több mint négy millió nő, férfi és gyerek kérte az áttelepülési engedélyt, vagy találta meg a menekülés más útját. Túl sok ember ahhoz, hogy amúgy is korszerűtlen ipar ne érezze meg a munkaerőhiányt. A produktivitás az 1975-ös 29%-ról 1989-re 18%-ra csökkent.

ddr2.JPG

1950-ben a kelet német asszonyok 45%-a foglalkoztatott volt, ez a szám 1989-re 80%-ra emelkedett. A dolgozó nők aránya az ország nyugati felében 1960-as 47%-ról, 1990-re csak 54%-ra változott. Mind a mai napig Németország keleti és nyugati fele között megfigyelhető kisebb eltérés. A Bertelsmann Alapítvány felmérése szerint a régi tartományokban 51%-a, az új tartományokban pedig 58%-a dolgozik a nőknek. A statisztika azért magyarázatra szorul. Az NDK-ban is a nők nagyobb része a hagyományos női szakmákban dolgozott és kivételt jelentett a traktoros, vagy a hegesztő. A vezetésben alul reprezentáltak voltak az asszonyok, legyen szó ipari, vagy pártirányításról. A középszinten ellenben már nagyobb számban jelen voltak. Sőt a jelentéktelen befolyással rendelkező parlamentben külön pártjuk is volt. Az országot irányító Német Szocialista Egységpárt legbelsőbb hatalmi körének, a politikai bizottságnak viszont egy teljes jogú tag se volt nő. Csak keveseket jelöltek erre a pozícióra, például Erich Honecker pártfőtitkár második nejét Edith Baumannt. 1949 és 1989 közötti 130 miniszter közül csak négy volt nő, abból is három – közöttük Margot Honecker – oktatási és egy igazságügyi miniszter. Ennek ellenére kelet német vezetés verte a mellét, hogy a munkás paraszt államban megvalósult az egyenjogúság. 1954-ben a nemzetközi nőnapon Ulbrich azt írta a párt újságában, hogy „nálunk teljes mértékben érvényesül a nők szabadsága”.       

De nem minden elvtárs látta ilyen szépnek a nők helyzetét, mint az első titkár. A kispolgári beidegződések tovább éltek a szocializmus idején is. 1954-ben egy újságíró a Német Szocialista Egységpárt „Neuer Weg” című újságánál bírálta ezt a helyzetet: „Mi elvtársak otthon nem úgy viselkedünk, mint egy pasa? A feleségünket, aki ugyanolyan dolgozó, mint mi nem úgy kezeljük, mint egy szolgálólány?” Walter Ulbrich 1963-ban is úgy érezte a SED VI. kongresszusán, hogy foglalkoznia kell a nők ügyével. Részlet a jegyzőkönyvből: „A szerencsés élet nem abból áll, ha hazaérünk, hozzák nekünk a kényelmes papucsot. (Derültség a küldöttek között). De nem is a divatos ruhák okozzák, kedves elvtársak! Végül is nálunk az asszonyok annyira fejlettek, hogy legyintenek ezekre, ha szóba kerülnek! (Derültség és taps a küldöttek soraiban). A hétköznapokban kevésbé voltak vidámak a kelet német nők. Ugyan az NDK alkotmánya kimondta, hogy a férfiak és a nők egyenlő jogokkal rendelkeznek és egyenlő munkáért egyenlő bér jár, valamint a nők oktatása, fejlesztése állami feladat, a valóságban a nőkre nagyobb terhek nehezedtek, mint férfi társaikra. A munka mellett rájuk várt a gyermeknevelés és a háztartási feladatok nagyobb része. És még ott volt a hiánygazdaság. Az élelmiszerek beszerzése, az élelmiszer és zöldség-gyümölcs boltok előtti sorban állás, sok fáradsággal jártak. Résen kellett lenni, ha déli gyümölcs, vagy a henteshez sonka érkezett. Vidéken még nehezebb volt az élet, végeredményben Kelet Berlin az NDK kirakatának számított. Szintén a „Neuer Weg” írta 1953-ban, hogy az asszonyok joggal dühösek, ha a hosszú munkanap után a boltok előtt kell sorban állniuk.   

ddr3.jpg

Már a legkisebbek megtanulták korán, hogyan tehermentesíthetik az édesanyjukat. „Ha a mama korán munkába megy, én otthon maradok. Felveszem a kötényemet és port törlök. A főzéshez kicsi vagyok, de a takarításban segíthetek. Mami örülni fog, ha hazajön.” – olvashatjuk egy gyerekeknek szánt könyvben. A teljes foglalkoztatás 1965-ig hat napos, utána ötnapos 44 órás munkahetet jelentett, gyakran két, három műszakban. A munkához való jogot lassan felváltotta a kötelező munka. A „munkakerülést” több évi börtönnel büntethették. Eközben az állam is megpróbált segíteni a dolgozó nők helyzetén. 1952 után havonta adtak egy szabadnapot a házimunkák elintézésére a 18 év alatti gyermekkel rendelkező nők számára. Főleg a gyereknevelésre helyeztek nagy hangsúlyt, remélve ezzel a szocialista hazához hű állampolgárok új generációjának létrehozását. A bölcsődék, az óvodák és az iskolák ingyenesek voltak.  A nyolcvanas évek végén 56%-a a három év alatti gyerekeknek járt bölcsödébe, és a három – hat év közötti gyerekeknek 96%-a, pedig óvodába. A szövetségi köztársaságban ez az arány 1,5% és 69% volt. Az óvodák és az iskolák nagy száma ellenére csökkent a születési ráta Kelet Németországban. 1969 után több ember halt meg, mint amennyi született. Ugyanakkor növekedett a válások száma. Az NDK végnapjaiban 131 ezer házasságra 50 ezer válás jutott. A gyerekszám csökkenést megpróbálták megállítani. 1972 után minden újszülött után az állam 1000 márkát adott. A 26 év alatti ifjú párok 5000, később pedig 7000 márka hitelt kaptak, aminek a törlesztése a gyerekek számával arányában csökkent. Harmadik gyerek után nullára. 1976-ot követően a második gyerek születése után, 1986-tól pedig már az első után éves születési szabadság járt az anyáknak. Minél idősebb lett az NDK, annál erősebb lett a polgárai rossz közérzete. Az ifjú lányokat egyre kevésbé motiválták a szociális juttatások. A kollektív tudat egyre gyengébb lett, erősödött az individualitás, az önmegvalósítás iránti igény. Egyre inkább azt érezték a fiatalok, hogy a szülői ház, az iskola, a munkahely és a politika akadályozza az álmaik megvalósítását. Egyre kevésbé akarták alávetni magukat a közösségi elvárásoknak. Ha a kelet német lányokat kérdezték mik akarnak lenni, a válasz általában tanár, orvos, mérnök volt. Meghatározó volt az igény az önállóságra és a szakmai elismerésre. A tömegmozgalmakban és az állampárt vezetésében való részvétel már egyáltalán nem jelentett vonzó alternatívát. 1980-ban Ulrike Pope megnyitotta az első önálló (nem állami) gyermekboltját. 1982-ben életre hívták „Nők a békéért” független mozgalmat, amelynek országszerte voltak csoportjai. Ezek nagyban hozzáárultak az 1989-es változásokhoz.

 hun1.JPG

Mindeközben Magyarországon…

…a hatvanas években sok minden megváltozott. „Aki nincs ellenünk, velünk van” politikája a gulyáskommunizmus útját alapozta meg. A sztahanovisták és traktoristanők ideje lejárt. A dolgozó nő presztízse megmaradt, de a nőies szakmákba irányították át őket. A bányászat és kohászat helyett a könnyűiparban, adminisztrációs területen, vagy a szolgáltatási szektorban helyezkedtek el. 1956-ban eltörölték a Ratkó törvény és liberalizálták az abortuszt. 1967-ben bevezették a GYES-t, a gyermekgondozási segélyt. 1968-tól pedig forgalomba kerültek a fogamzásgátló tabletták. Az anyák ismét lehettek háztartásbeliek. A divat irányzatok is megváltoztak. A Rákosi kor tagbaszakadt munkásnő ideálját felváltotta a karcsú, vékony „pesti nő”, aminek a fogalma a nyugati trendek beszivárgásának a hazai körülmények közötti adoptálásával született. A pesti nő tűsarkút, nejlonharisnyát viselt és divatos napszemüveget hordott. Ruházata napközben is kifogástalan volt, amit nyugati divatlapok szabásmintái alapján készített, vagy készítetett. Mindennaposnak számítottak a korábban kenceficéknek titulált szépségápolási szerek használata és általánossá vált a gyakori fodrászhoz és kozmetikushoz járás.