Egyik döntő pillanata volt a huszadik századnak. 1908 májusában a britek megtalálták a közel kelet első olajmezőjét Perzsiában.

  A messzi Glasgowban az igazgatók döntöttek. Adnak még egy lehetőséget a geológusnak. Georg Bernard Reynolds még egyszer 490 méter mélyre fúrhat Masdsched Solaymanban. Ha pechje van, akkor abba kell hagynia. Reynolds hét éve keresett olajat a Perzsa öbölben. A főnökök 1908 tavaszán végül fel akartak hagyni a kutatással. Mostanáig 250 ezer fontot invesztáltak a homoksivatagba. Az álom, hogy fekte aranyat találnak eddig beteljesületlen maradt. A csalódott európai urak nem tudták belátni, az ötven éves Reynolds miért nem akarja abba hagyni a kutatást. Pedig a válasz egyszerű volt. Napok óta érezték Reynolds és emberei a gáz szagát. Reményt keltő jel. És tényleg 1908 május 26-án reggel 4 óra 30 perckor bűzös fekete sugárban tört elő az olaj. Reynolds azonnal hírnököt küldött teveháton Bagdadba. Az olajmezőt megtalálták! Ez még csak a kezdet volt. A britek ugyanis az összes további olajmezőt, amelyre rátalálnak Perzsiában, kitermelhetik. Ezt tartalmazta a koncessziós szerződés, amelyet hét éve kötött William Knox D’Arcy brit befektető Mozaffar ad-Din sahhal Teherán urával. D’Arcy és társai, valamint leszármazottjai pontosan hatvan évre kapták meg a kitermelési jogokat perzsa földön. Masdsched Solaymanban található kőolaj D’Arcy számára már a második telitalálat volt. Pár évvel korábban Ausztráliában már feltárt aranybányát, ami mesés vagyonhoz jutatta. De az olaj a perzsáknak több átkot fog jelenteni, mint szerencsét. Ugyanis a szerződés, amit a sah aláírt, a nemzeti megaláztatás lesz számukra. A természeti kincseiket ugyanis a külföldiek ellenőrzik, egész pontosan az Angol Perzsa Olajtársaság későbbi nevén British Petroleum –BP-.  A cég perzsák generációinak lesz szálka a szemében.

Ugyanakkor a kőolaj kitermelésről szóló megállapodás a 20. század egyik meghatározó dokumentuma volt. Nélküle nem lehet megérteni a közel kelet és a nyugat közötti szakadék kialakulását. A perzsa nacionalizmus ráadásul egy sajátos keveréke az erős öntudatnak és az érzékenységnek. Ebben rejlik Khomeini ajatollah és az iszlám forradalom sikere, valamint az önálló iráni atombomba iránti vágy titka is. És ezek mind visszavezethetők a D’Arcy féle koncesszióra. Igaz a britek nem sejtették mit fognak találni, de a 20 ezer fontért vett kitermelési koncesszióért csak 16% kereskedelmi hasznot adtak a mindenkori bevételből a perzsáknak. 1901-ben a kereskedelmi mennyiségű kitermelés még távoli célnak tűnt. Mégis az ekkor aláírt szerződés egyenlőtlen volt. A dokumentumban „igen hatalmas kormányzatnak” hívott perzsa vezetés ugyanis papírtigris volt. Az uralkodó dinasztia 1779 óta volt hatalmon és rendkívül gyengének számított. A hadserege motiválatlan és fegyelmezetlen, a közigazgatás középkori, az államkassza meg üres. A kormányzat a befolyásért harcoló két európai nagyhatalommal, Angliával és Oroszországgal szemben nem nagyon tudott mit tenni. Négy háborút vesztett el Perzsia a 18. és a 19. században az orosz cárral szemben. Oroszország sorra annektálta a kaukázusi államokat és itt a gazdasági privilégiumokat magának biztosította. Anglia pedig Afganisztánba verte meg a perzsákat. Ráadásul az angolok adómentességet élvezet a sah országában.

Perzsia Közép Ázsiáért Oroszország és Anglia között folytatott nagyhatalmi vetélkedésben az úgynevezett „Great Game”-ben kulcs szerepet játszott. Mind a két ország súlyosan beavatkozott az ország belügyeibe. Orosz katonatisztek segítettek a sahnak a modern hadsereg kiépítésében. Az iráni kozákokat például maguk irányították. A 19. század közepe után a sahnak már csak látszólagos hatalma volt saját országa felett. De Oroszország és Anglia rivalizálása valami jót is hozott. Megakadályozta, hogy más országok gyarmatosítsák. Ugyanakkor volt negatív oldala is. A két nagyhatalom útját állta minden olyan reformnak, amelyek nyugtalansághoz, vagy a másik hatalom előnyére vezetett volna. Mialatt a szomszédos Oszmán Birodalom reformokat vezetett be, Perzsia egyhelyben állt. Az oroszok és az angolok megakadályozták még a vasútvonal kiépítését is. Inkább teve karavánok szállították az árukat. Ugyanakkor Naser ad-Din uralkodása idején gyorsan haladt az ország kiárusítása. Az 1848 óta uralkodó sah állandó pénzszűkében volt. Az adóbevételi nem fedezték a luxuskiadásait. Az uralkodó már az 1860-as években felfedezett egy új bevételi forrást, a koncessziók eladását az Európaiaknak. A briteknek eladta a távíróhálózat kiépítésének koncesszióját, az oroszoknak pedig a Kaszpi tengeri halászati jogokat. A Kasselben született báró Julius de Reuternek – Reuters hírügynökség alapítójának -  a sah eladta a vasút, az úthálózat, gyárak, posták és bányák létesítésének jogát. Amikor az oroszok nyomására a perzsák visszaléptek a Reuterrel kötött szerződéstől, a britek megkapták a jogot a Bank of Persia megalapítására. Ők nyomtathatták az ország bankjegyeit. Lord Curzon a későbbi brit külügyminiszter a szerződést „egy ország gazdasági forrásainak teljes és példanélküli átadásának”nevezte. A nép dühe mindeközben tovább nőtt. Amikor a sah 1890-ben egy angol konzorciumnak eladta a dohánykereskedés jogát lázadások törtek ki az ország különböző részeiben. A dohánytermelők inkább elégették terményeiket, minthogy a briteknek odaadják, a kereskedők is hasonló módon cselekedtek. A sahnak végül vissza kellett vonnia a megállapodást, de ezért nagy árat fizetett. 500 ezer font kártérítést kellett adnia az Imperial Tobacco Corporation of Persia nevű cégnek, amit a britektől felvett hitelből finanszírozott. Ezzel óriásira nőtt az államadóság és az ország függősége is.

1896 május elsején egy mecset látogatás alkalmával halálos lövés érte a sahot. A tettes a merénylettel a sah uralkodóházát akarta a hatalomtól megfosztani. De a terv nem sikerült. Az országban az indulatok tovább forrottak. A sah fia Mozaffar ad-Din örökölte a trónt, aki ugyanazokat a hibákat követte el, mint az apja. Nem csak további koncessziókat adott el, hanem a briteknek és az oroszoknak megengedte katonai támaszpontok létrehozását. 1905 decemberében újabb konfliktus robbant ki. A teheráni bazárból a kormányzó parancsára kikergették a cukorárusokat, mert nem a hatósági áron adták termékeiket. Széleskörű felháborodás tört ki. Vallási vezetők, gazdag üzlettulajdonosok, értelmiségiek kerültek szembe sahhal. Elfoglalták a királyi mecsetet. Sztrájk tört ki, ami megbénította az üzleti életet. Először csak a kormány leváltását követelték, majd radikalizálódtak. Nem csak reformokat követeltek, hanem alkotmányt is. Olyan parlamentet, amely korlátozza a sah hatalmát. Ez az alkotmányos forradalom volt az első a Közel Keleten, amely polgárjogokat és pluralizmust követelt. Egyik vezetője Hassan Taqizadeh volt. Mint sok fiatal sorstársa ő is nyugaton tanult, vagy az Oszmán Birodalomban élte át a reformokat. Céljuk Perzsia elmaradottságának legyőzése és egy modern állam létrehozása volt. Visszatekintve ő, mint egy vallási vezető tehetséges fia szimbolizálta az átmenetet a tradíciókból a modernitásba. Este – hogy apját ne idegesítse – titokban franciául tanult és orvosi valamint nyugati szellemtörténeti könyveket olvasott. „Iránnak külsőleg és belsőleg, lelkileg és szellemileg Európaivá kell válnia.” – mondta Taqizadeh.

Már 1906 augusztusában a sahnak engednie kellett a forradalmárok követelésének. Az államháztartásról való döntés már nem nála volt, hanem a parlamentnél. Első döntésükkel elutasítottak egy 400 ezer fontos brit-orosz hitelfelvételt. Viszont hamar megosztott lett a változást akarók tábora. A klerikális része az alkotmányt a koránnak megfelelően akarta átalakítani. Taqizadeh és társai viszont az egyházat és az államot egymástól el akarta választani. Mindeközben a változást ellenző erők ellentámadásba lendültek. 1908 június 23-án 1500 fős kozák egység orosz vezetéssel körbe fogták a parlamentet. Amikor a képviselők nem voltak hajlandók elhagyni az épületet harcra került sor. A csata négy órán keresztül tartott és sok száz ember éltébe került. Egy tragédia, ami mély sebeket ejtett a perzsák lelkén. Az orosz beavatkozásra brit segítséggel került sor. Hetekkel korábban a brit és orosz követ felhívta a sah figyelmét közös kiáltványban, hogy meg akarják dönteni a hatalmát és ezt nem lehet tolerálni. Észak Perzsiát azonnal megszállta 12 ezer orosz katona. A britek pedig az ország déli részében növelték katonai jelenlétüket az első világháború előestéjén.                                

Londonnak cselekednie kellett. Időközben egész Perzsia sorsa – és az olajé – a Brit Birodalomtól függött. Pár évvel Reynolds szenzációs felfedezése után a kormány Winston Churchill sürgetésére a királyi haditengerészet hajóit szén és olaj meghajtásura állították át. Ennek a változtatásnak köszönhetően a hajók sokkal gyorsabbak lettek. Azért, hogy az utánpótlást biztosítsák, az állam átvette 1914-ben az Anglo-Persian Oil Company többségi tulajdonát. Az iráni forradalmárok viszont Németországból kaptak támogatást. Hassan Taqizadeh Berlinben élt és 1916-tól ott adta ki újságát. A „Mi újságunk” egy újabb forradalmat akart az idegen urak elűzése érdekében. A berlini agitációnál jóval nagyobb hatása volt egy másik eseménynek az irániakra. Az orosz cári hatalom összeomlása után a britek ki tudták terjeszteni befolyásukat egész Perzsiára. Az első világháború végén szomorú volt a helyzet. Sok civil éhezett és járványos betegségben halt meg. Egy évtizeddel az alkotmányos forradalom után a független, szabad Irán képe távolinak tűnt. De a lázadás szelleme nem hunyt ki. 1921 február 21-én röviddel éjfél után északnyugatról jövő 2500 katona elérte Teheránt. A vezetőjük egy magas növésű tiszt Reza Khan volt. Az egyszerű családban született férfi a kozákok közt szolgált, majd a britek segítségével főparancsnok lett. Elege lett a gyenge kormányzatból és modernizálni akarta országát. Reza véráldozat nélkül magához ragadta a hatalmat. Rákényszerítette a sahot, hogy hadügyminiszternek nevezzék ki. Két év múlva miniszterelnök lett. A sah ekkor már sok időt töltött Európában és 1925-ben a parlament meg is fosztotta a hatalmától. Reza elérte célját. Ő lett 1926 áprilisában a „királyok királya”, megalapítva a Pahlavi dinasztiát. Hassan Taqizadeh rövidesen hazatért Németországból Reza szoros tanácsadója lett. Az egykori forradalmár nagy reményeket táplált az új sah uralma iránt. A 48 éves Reza kemény volt magával és népével. A következő két évtizedben gyors modernizációt hajtott végre. Utakat, vasútvonalakat, gyárakat és egyetemeket építetett. A nyugati vívmányokat akarta meghonosítani úgy, hogy a nyugati befolyást csökkenteni akarta. Reza az iszlámban a fejlődés akadályát látta. Számára a Perzsa hagyomány a Szasszanida és az Ahemenida birodalmak jelentették. Ezért is nevezte át országát hivatalosan Iránnak és megtiltotta a csador viselését.        

A britek támogatták az új sahot, mert nyugalmat biztosított az országban. A brit követ dicsérte Rezát: „nem pazarolja az időt felesleges udvariasságokra, amelyek oly drágák a perzsa lelkeknek”. Ugyan az új sah magasabb részesedést ért el a kőolaj kitermelés hasznából, de azért a döntő rész még mindig az angoloké volt. Az iráni kőolajra nagy szüksége volt az első világháborúban meggyengült birodalomnak, főleg a hadiflottának és az iparnak. Autók, tehergépkocsik, buszok az egész brit világbirodalomban iráni benzinnel mentek. Nem volt véletlen, hogy Winston Churchill már 1911-ben az Anglo Persian Oil Company államosítását sürgette, mivel látta milyen fontos szerepe van a fekete aranynak a világ feletti uralom megtartásában.