Alacsony, cingár testalkatú, katonailag pedig teljesen tapasztalatlan. Mégis a francia menekült Savoyai Jenő herceg a törökök ellen vívott háború legeredményesebb hadvezérévé küzdötte fel magát. Amikor 1683-ban az oszmánok Bécset ostromolták úgy tűnt végleg leáldozott a Habsburgoknak, de Jenő herceg megmentette a birodalmat és újra megerősítette.

A két fiatal férfi női ruhát viselt. 1683 július 26-án sietve szálltak lóra, hogy az éjszaka leple alatt korszak leghatalmasabb uralkodója XIV. Lajos francia király elől elmeneküljenek. Az egyik lovast Louis Armandnak hívták, az uralkodó 22 éves veje volt, aki botrányba keveredett. A társa egy alacsony növésű, jelentéktelen cingár 19 éves fiú, akit az udvarban senki sem hiányolt: Savoyai Jenő herceg. A király dühösen adta ki a parancsot, senki nem segítheti őket a Rajnán túlra jutni. De a lovasok gyorsabbak voltak, mint üldözői és négy nap múlva elérték Frankfurtot a Szent Német Római Birodalom egyik központját. Azonban itt sem voltak biztonságban. XIV. Lajos meghatalmazottja rájuk talált, és választás elé állította őket. Vagy visszatérnek Franciaországba, vagy elvesztik birtokaikat. A király veje megadta magát és hazatér, de társának nem volt mit vesztenie, ő maradt. Gyorsan tovább lovagolt. A célja XIV. Lajos legjelentősebb ellenfelével, a császárral találkozzon. Jenő herceg terve kockázatos és vakmerő. A törökök éppen Bécset ostromolták. Ha elesik a város az ifjú összes reménye, hogy háborús hős legyen, dugába dől. Mellesleg Bécs török uralom alá kerülése végét jelenthetné az európai kereszténységnek. A herceg Passauba ment, ahova Lipót császár a török elől visszahúzódott. A herceg menekülése hiba volt? Minden ezen a találkozón múlik. Végre 1683 augusztus 14-én a császár elé járulhatott. Ugyanazt a ruhát viselte, amivel pár napja még XIV. Lajos kegyét akarta megnyerni. A fekete haját paróka takarta a cipőjében magasító, hogy nagyobb növésűnek tűnjön. Magabiztos benyomást igyekezett kelteni, hogy a gyerekes kinézéséről elterelje a figyelmet. Ebben a megjelenésben a francia királytól egy katonai csapatot követelt, de hamar lehűtötték a lelkesedését. Gyorsan kiderült a napkirály udvarában nincs lehetősége érvényesülni.

Jenő herceg jól hangzó nevet viselt, de családja csak mellékága a Savoyák családjának, amelynek birtokai stratégiailag fontos helyen az Alpok és a Földközi tenger között feküdt. A gyermekkorát XIV. Lajos udvarában töltötte, ahol az általa csodált édesapja tábornokként szolgált. De a nagyra becsült tábornok, amikor fia 10 éves volt meghalt. Anyja, aki egy időben a király szeretője volt, férje halálával elvesztette társadalmi befolyását. Hét gyermekének nevelésével egyébként sem igen foglalkozott. Az ifjú herceg Versailles intrikáktól uralt világában nőtt fel, ezért bizalmatlan és magányos lett. Liselotte von Pfaltz a király egyik unokahúga nem túl hízelgően így emlékezett rá egy levelében: „Jenő herceg kicsi, de bátor, mindig piszkos gyerek volt. Rövid felfele álló orral, hosszú állal, rövid felsőajakkal. A száját mindig egy kicsit nyitva hagyta és így két nagy elülső foga látható volt. A szemei viszont szépek voltak.” Jenő a nőket figyelemre sem méltatta. Talán nem túl előnyös kinézete miatt. Ahelyett, hogy nagyanyja kívánságának megfelelően egyházi pályára lépett volna, a katonáskodás mellett döntött. Amikor a király ez irányú kérését figyelmen kívül hagyta úgy gondolta elhagyja hazáját. A császári audiencia volt az utolsó esélye, hogy „honnette homme” dicső szolgálatot teljesítsen, a rátermettségét, önfeláldozó bátorságát bizonyítsa. Mint azt apja korábban tette. Amikor az ifjú herceg Lipóttal szemben állt, kiábrándító kép tárult a szeme elé. A császár deprimáltnak tűnt, aki már feladta a reményt, hogy Bécset meg lehet menteni. Minden percben felrobbanthatják a városfalakat és 100 ezer ostromló oszmán katona lemészárolhatja a 15-30 ezres védősereget. Úgy, ahogy azt a török haderő vezére Kara Musztafa pasa megjövendölte. A török főparancsnok be akarta fejezni azt a munkát, amelyet egyik elődje 1529-ben nem tudott véghezvinni. De ki tudja őt megállítani? Az Oszmán Birodalom hatalmas kiterjedésű, több kontinensen is vannak birtokai. Nyugaton Algériáig, keleten a Perzsa öbölig terjed. Délen Afrika szarváig északon Bécs kapujáig. A császár számára világos a Habsburg főváros elvesztése katasztrofális következményekkel járna. Bécs elestével megnyílna az út dél Németország felé. A konstantinápolyi szultán Európa urává válhatna.

Az ifjú menekült is tudta mindezt. Megígérte, hogy a császárhoz szilárdan hűséges lesz, erejét és tudását az osztrák uralkodóház szolgálatába állítja, utolsó csepp véréig harcolni fog érte. Az esküdt franciául mondta el, mivel ekkor még nem beszélt németül. Egyébként az újonc nem sokat tudott nyújtani. A császári kihallgatást is egyik idősebb fiútestvérének köszönhette, aki egy dragonyos regiment ezredeseként harcolt Bécsben és lelte halálát az ostrom során. Jenő most az ő helyét akarta átvenni és a törökök elleni harcban részt venni. Ehhez neki nem csak egy parancsnok határozott fellépése hiányzott, hanem a harctéri tapasztalat is. De viszont Lipótnak a nagy veszélyben minden segítségre szüksége volt. Még ha ez a segítség egy tapasztalan franciától jött is. Az, hogy ezzel riválisát a francia királyt bosszanthatta csak hab volt a tortán. Mert pont ő a „legkeresztényibb uralkodó” bátorította a szultánt, hogy Bécset ostrom alá vonja. Így tehát a szorongatott császár elfogadta Jenő herceg szolgálatát. Ha nem is parancsnokként, hanem egyfajta tanulóként a főparancsnok Lotaringiai Károly mellett. Ezzel Jenő herceg elérte első célját. Lóra szállt és 270 kilométer megtéve megérkezett Bécshez, pontosabban a város mellé Kahlenberghez. Itt gyülekeztek a Habsburg hadak, hogy felvegyék a harcot az oszmánokkal és végre felszabadítsák a császárvárost. Közöttük voltak Sobieski János lengyel király gyalogosai és lovassága is. 1683 szeptember 12-én reggel 80 ezer osztrák, bajor, szász, bádeni, velencei és lengyel állt készen a harcra.  Az ostromlott város és a Habsburg hadak között 100 ezer oszmán készült a sorsdöntő csatára. Európa jövőjét meghatározó küzdelem megkezdődött.

A keresztény hadak egy erdős részen közeledtek az ellenfélhez. Közöttük Lotaringiai Károly herceg. Savoyai Jenő követte a harcba parancsnokát. Arról, hogy pontosan mit csinált nem emlékeztek meg a krónikák. Túl jelentéktelen volt a személye. Még! A támadóknak szerencséje volt. Az oszmán hadvezetés nem küldte összes katonáját ellenük. Több ezer ostromló tétlenül a városfal előtti ostromárkokban maradtak. Így elveszítették legnagyobb előnyüket, a túlerőt. Egész délutánig folyt a csata, váltakozó szerencsével, mígnem a lengyel huszárok el nem döntötték a harc kimenetelét. Átküzdötték magukat az oszmánok táboráig. Amikor ezt a bécsi védők észrevették támadásba mentek át. A két oldalról harapófogóba került törökök között kitört a pánik. Kora estére a kahlenbergi csata a német-lengyel hadak győzelmével ért végett. Bécs és Európa megmenekült. A több mint száz éve zajló oszmán nyugati előrenyomulást végleg megállították. Sőt ennél több történt. A Habsburgok ellentámadásba mentek át. „Szedjük le a félholdat az égről, a sas emelkedjen magasra!” – mondta állítólag a császár. Ebben a még 16 évig tartó török elleni háborúban egy ember lesz egyre fontosabb; Savoyai Jenő herceg. Amit Bécs ostrománál megtanult, az egész életében elkíséri. A hagyományos hadvezetésre fittyet hány és kész felvenni a harcot a túlerővel, csel alkalmazásától sem visszariadva. Olyan sikeres volt, hogy ellenfelei már féltek tőle. Három Habsburg uralkodót kiszolgálva mesés vagyonra tett szert főleg a töröktől visszafoglalt területeken – például Magyarországon - kapott földbirtokoknak köszönhetően. Gyönyörű palotákat emeltetett és olyan befolyása lett Bécsben, hogy már-már titkos császárnak tartották. De idáig hosszú út vezetett. Az éppen 20 éves herceg a bécsi győzelem után megkapta bátyja regimentjét. De azért, hogy a lovasokat fel tudja szerelni el kellett adósítania magát. Annyira kifutott a pénzből, hogy magának csak egy egyszerű barna ruhára tellett. A katonái egymás között, ezért csak kapucinus barátnak hívták. De ennek ellenére rövidesen megtanulták becsülni őt. 1686 nyarán az egységével Buda vára alatt gyülekeztek egy nagyobb haderő részeként, hogy a Duna menti várost felszabadítsák a török uralom alól. Amikor a török védők megpróbálták áttörni a támadók ostromgyűrűjét Savoyai Jenő a csata sűrűjében küzdött, egy nyíl meg is sebesítette a jobb kezét. Az ostromlóknak végül sikerült legyőzniük az oszmánokat Buda felszabadult.

Hamar megbecsülést vívott ki magának bátor helytállásával. A célja a Duna mentén lefelé haladva elfoglalni a területet a törököktől. Ugyanis úgy gondolta, aki a folyó mentét ellenőrzi, az uralja annak szélesebb sávját is. 1687-ben Mohácsnál Jenő herceg csapatai döntötték el a csatát azzal, hogy elfoglalták a török védelmi állásokat. Egy évvel később Nándorfehérvár is a császári hadak kezére került. És ebben megint jelentős része volt a hercegnek. De Európában újabb kihívás érte a Habsburgokat. XIV. Lajos csapatai bevonultak a Rajnavidékre. A francia király a Német Római Birodalomból egyre több területet szerzett meg magának: Elszász egy részét, Pfalzot és később a Szárvidéket. Most újabb területeket akart meghódítani. XIV. Lajos közel került ahhoz, hogy egy választófejedelemséget megszerezzen magának és így a császári címre is igényt tarthasson. A Habsburg császár kétfrontos háborúra kényszerült. Keleten az oszmánok nyugaton pedig a franciák ellen. A következő kilenc évet Savoyai Jenő herceg főleg a déli csatatereken harcolta végig, egyszer Itáliában is megfordult. Itt túl nagy sikereket nem ért el. 1697-ben aztán fordult a kocka. A császár új főparancsnokot keresett magyarországi hadjárataihoz. Eredetileg Ágoston szász királyt szánták a posztra, de őt lengyel királynak választották így visszautasította a felkérést. Eljött hát Savoyai Jenő herceg ideje, aki eddig főparancsnok helyettes volt.

Csakhogy a csapatoknál megint hiányzott az élelem, a ruházat és a zsold. A legnagyobb szükségben viszont megmutatkozott a főparancsnok rátermettsége és szervezőképessége. A gazadag Németalföldről és Angliából hiteleket szerzett. Az ellenség hadmozdulatait pedig kémek egész hálózatával figyeltette. A következő hadjáratra a szorgos előkészületek ellenére is csak 50 maximum 80 ezer fős haderőt sikerült csak összetoboroznia. Hogyan tud így szembeszállni II. Musztafa szultán 100 ezer fős hadseregével? Az elkeseredéséhez hozzájárult az is, hogy a császár megparancsolta neki, hogy támadást csak tábornokai beleegyezésével indíthat csak. A 33 éves hadvezér úgy érezte eddigi eredményeit vonják kétségbe. De most is a szerencse mellé szegődött. 1697 nyarán az oszmán és a Habsburg hadak közeledtek egymáshoz. Pár kilométeres távolságban manőverezett a két haderő. Savoyai Jenő herceg megtudta, hogy a szultán csapatai át akarnak kelni a Tiszán pontonhídon Zentánál. Jenő herceg odament csapataival és észrevette a török haderő egy része a folyón átkelt. A tüzérség éppen átkeléshez készülődik, tehát nem harcképes. Még aznap délután támadást rendelt el. A lovasság és a gyalogság beleszorította a törököket a Tiszába, a pontonhíd pedig a nagy teher alatt összeomlott. Az oszmánok elmenekültek a keresztény hadak elől.

A szultán is alig tudott elmenekülni. 25 ezer halott és sebesült török maradt a csatatéren. Savoyai Jenő haderejének viszont minimális volt a vesztesége: 429 ember. Az Oszmán Birodalom számára katasztrofálisnak bizonyult a zentai vereség. 14 évnyi háborúskodás után tárgyalni kényszerült. És ez Savoyai Jenőnek volt köszönhető. 1699 januárjában Karlócánál megkötött béke lezárta a török elleni háborút. A szultán elvesztette Magyarországot és Horvátország egy jelentős részét. A nagy várfalakkal rendelkező Bécs, amelynek nem kellett többé az ostromtól félnie hatalmas és gyönyörű metropolisszá vált. Ebben is fontos szerep jutott Jenő hercegnek. A császár a sikeres hadvezérének jelentős birtokokat és jövedelmet biztosított. A hercegről sok festmény és szobor készült, amely úgy ábrázolta, ahogy legszívesebben látni szerette magát: győztes hadvezérként. Bécsen kívül vásárolt magának egy teleket, ahonnan jól lehetett látni Kahlenberget első csatájának helyszínét és a Hofburgot császári támogatójának székhelyét. Ezen a területen 1712-ben egy impozáns kastélyt építetett, a Belvedere palotát. A herceg nagyon igényes személyiség volt. Sok könyvet vásárolt, hatalmas könyvtára számára. Tudós emberekkel vette körül magát. Saját állatkerttel rendelkezett, amelyben számos ritka madárfajt tartott és vendégeit egy oroszlánnal is meglepte. Az igazság szerint nem sok ideje volt bécsi palotáját élvezni. A legnagyobb kihívás még előtte állt. 1717 augusztus 16-án a szultán csapatai ismét Nándorfehérvár falainál álltak. A szultán megszegve a karlócai békét támadást indított. 200 ezer török állt hadrendben. Savoyai Jenő herceg nem is gondolt a visszavonulásra. Most ő volt a várban és a törökök pedig az ostromlók. Megint cselhez folyamodott. A hajnali szürkületben 60 ezer emberével meglepetésszerűen akarta megtámadni a törököket. Csakhogy a csata nem a tervezett módon indult. A védők csapata egy oszmán elővédbe ütközött. A csatarend felborult. Reggel 8 órakor, amikor a reggeli köd felszállt Jenő herceg saját maga is a harcba bocsátkozott. Rohamra vezényelte bajor katonáit és sikerült elfoglalniuk az oszmán tüzérség állásait. 10 óra körül eldőlt a csata. A törökök menekültek az ütközet helyszínéről. Savoyai Jenő herceg élete egyik legnagyobb diadalát aratta.           

Végül sikerült az egykori francia menekültnek sok kortársa szemében legyőzhetetlen hőssé válnia. A tábornok 54 éves korában inkább már a palotájában töltötte napjait. Kastélyaival, könyvárával és parkjaival törődött. Amikor 1733-ban újabb háború tört ki a császár és a francia király között átvette a parancsnokságot a rajnai fronton. De már nagyon gyenge volt az egészsége, hogy régi sikereit megismételje. Három év múlva meg is halt. 72 évet élt meg. Míg az Oszmán Birodalom folyamatosan vesztett jelentőségéből, addig a Habsburg Birodalom csillaga egyre magasabbra emelkedett. Európai nagyhatalom lett. Savoyai Jenő halála után vagyonát eladták. Egy porosz uralkodó viszont a haditetteiből sokat tanult a neve II. Frigyes volt. Ő viszont sok borsot tőrt  a Habsburgok orra alá, de ez egy másik történet.