Josh Malerman neve garancia a felkavaró tartalomra és arra, hogy nagyszerű olvasmányt fogsz a kezedben épp. Már az első könyve olvasásakor is éreztem, hogy ő az én írom lesz. Nagyszerűen adagolja a misztikumot, a lelki részeket, a szereplők bemutatását, a párbeszédeket és a világfelépítést. Mindig tud valami újat mutatni és minden egyes alkalommal meg tud borzongatni.

Malorie első része, a Madarak dobozban, ami egy annyira felkavaró könyv, hogy egészen a lélekig hatol. Mintha az író nagyon jól tudná, milyen félelmeink vannak és azokat kelti életre könyvében ehhez a hatáshoz. A könyvből készült film is annyira zseniálisan lett adoptálva, hogy jó pár napig hatással volt rám, nem csak a könyv.

El tudsz képzelni egy olyan világot, ahol látni, nézni veszélyes? El tudsz boldogulni egy olyan világban, ahol megőrülnek az emberek, csak úgy? És ahhoz mit szól, hogy valamiféle lények vannak mindenfele, akik a veszted okozhatják egy pillanat alatt, azzal csupán, hogy megpillantod őket?

Egy olyan hihető dolog, mely a legmélyebb rémálmainkban kap csak helyet. Főhősünknek ezen a világon kell boldogulnia, két egészen aprócska gyermekkel. Az életük a tét és a jövőjük. Ezért az ember képest minden elviselni, mindent feláldozni. A  túlélés ösztöne nagyon magas, mindent felülír.

Kép: Jelenet a Madarak a dobozban című filmből

Malorie című kötet 20 évvel később, az előző kötet zárása után veszi fel a fonalat. Érthető lehet az első kötet olvasása nélkül is, de azt mondom, mégis kell az előzmények ismeret ahhoz, hogy a szereplők érzelmeit, tetteit, mozgatórugóit ténylegesen megértsd. Míg az első rész az életbenmaradásról szól, a rettegésről, a menekülésről, addig a második már a megoldást keresi, alkalmazkodik a kialakult helyzethez. Kevésbé gyors ütemű a történet, több részt kapott a lélek, az elmélkedés és az egyének belső vívódásai, érzelmei. Jobban megismerjük Malorie, a hősnőnk korábbi életét, azt, mit veszített és miért vált ilyenné. A két gyermek felnőtt, így az ő személyiségük is több teret kapott. Hármuk teljesen eltérő típusát fura volt olvasni, mindegyikük lelkébe bepillantani. Nehéz volt megszokni, hogy hol Malorie, hol fogadott lánya Olympia, vagy a fia, Tom testében vagyunk és az ő szemükkel látunk váltakozva. És mindhármuk mennyire teljesen másként látja a dolgokat.

Olympia kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen. Annyira keveset tudunk róla. A csendes bölcs nevet kaphatná. Aztán a könyv végén megkapja a maga fontosságát. Szerettem a róla szóló részeket, noha a legkevesebbet kapta. Tom a nyughatatlan, igazi kamasz, aki keresi a lehetőségeit és igyekszik nem csak túlélni, hanem egy teljes életet élni, tanulni, alkalmazkodni. Bevallom, számomra az ő felelőtlensége, kísérletezései voltak a legkevésbé szimpatikusak. Önzőnek éreztem, ezért kevésbé tudtam szeretni. Tudom, hogy a szerepe óriási, hiszen fejlődés nélkül nincs élet. Mégsem kedveltem meg. Malorie pedig végig küzd önmagával, azzal, akivé vált a "szörnyek" megjelenésekor és aki szeretne inkább lenni.Az anyai vívódásaival nagyon együtt tudtam érezni és azzal, miért kell, hogy ilyen legyen. És a tehetetlenségét is, mert ez egy olyan külső, ismeretlen veszély, ami ellen vagy örökösen védekezel, bezársz mindent, eldobod a kulcsot és nem élsz, csak vegetálsz vagy az ellenkezője, mész, alkalmazkodsz, új dolgokat találsz ki, amiben benne van a veszély, hogy magával sodor.

A történet hol felgyorsul, hol nagyon lassan, vontatottan halad. Kevés a tényleges izgalom, a konfliktus. Inkább csak kiteljesíti az első részt, a megoldást mutatja és a főszereplők lelki vívódásait. A kettőt egy kötetben el tudtam volna képzelni. Hiányoltam, hogy nem volt nagy csúcspont, katarzis. Nem igazán kaptunk magyarázatot a lények érkezéséről, miért ilyenek, miért így hatnak az emberre. Ennek ellenére volt azért benne, némi izgalom, történés, de nagyon gyorsan túl is lendült az író rajta, mintha nem ez lenne a fontos, hanem a karakterek kibontása és a jelenlegi világ legyőzése. Szerintem többet is ki lehetett volna hozni a könyvből. Nem mondom, hogy nem hatott rám így is. Jó pár nap a hatása alá kerültem, de korántsem annyira, mint az első résznél. Elolvastam egy nap alatt, ami mutatja, hogy azért nem volt rossz olvasmány, sőt!

Ami kifejezetten tetszett, hogy nem csak a szörnyek a rosszak, hanem megmutatja a történet, hogy az életnek milyen rossz aspektusai vannak és az ember az egyik legnagyobb veszélyforrás. Hiszen a túlélésért bármire képesek vagyunk! Bármire! A szörnyeteg belőlünk is lehet, ha úgy hozza az élet, nem kellenek hozzá szörnyek sem vagy őrültség.

A könyvet köszönöm a Fumax kiadónak!

Fülszöveg: 

Húsz ​évvel az után, hogy Malorie és gyermekei biztonságba jutottak a folyón át, még mindig egyedül a szemfedő védi meg őket az őrülettől. Még mindig ott ólálkodnak körülöttük a lények, amikre, ha egyetlen pillantást is vet valaki, azon visszafordíthatatlanul elhatalmasodik a téboly és az erőszak.Továbbra sincs magyarázat, menekvés vagy megoldás. Malorie csak annyit tehet, hogy életben marad – és vasakarattal örökíti át ugyanezt az élni akarást a gyermekeire.
Ám váratlanul hihetetlennek tűnő hírek jutnak el hozzájuk, Malorie pedig hosszú idő óta először ismét reménykedni kezd. Valaki, aki fontos számára, akit már halottnak hitt, talán mégis életben lehet.
Malorie-nak végzetes döntést kell hoznia: tovább él elszigetelten a mindeddig oly hatékony túlélési szabályait betartva, vagy gyermekei és a saját életét kockára téve újra elindul a sötétségbe, ahol talán a remény várja… vagy valami egészen más. Egyesek ugyanis foglyul ejtett lényekről, szörnyűséges találmányokról suttognak, és azt beszélik, hogy maguk a lények is megváltoztak…
Josh Malerman az eredeti regény folytatásában nem csupán újabb láthatatlan borzalmakat hív életre, de azt is bemutatja, hogy gyakran maga az ember a legnagyobb szörnyeteg.

Idézet:

Úgy tűnik, az egész világ megőrült. És benne mindenki csak az őrület bizonyos fokozatait képviseli.