Don Juan DeMarco (1994)

demarco-1.jpg

A romantikus filmeknek nem sok közük szokott lenni a valósághoz, az utóbbi viszont attól tud igen távol kerülni, amit örömmel nézünk. A Don Juan DeMarcot készítő Jeremy Leven lélekgyógyászi háttérrel vágott bele első rendezésébe, szóval, ha valakinek, hát neki hihetünk, amikor azt állítja, hogy a romantikára életbevágó szükségünk van. A magát Don Juannak képzelő fiú (Johnny Depp) és az őt kezelő pszichológus (Marlon Brando) története mintha az Equus végletekig romantizált verziója lenne, amiben Richard Burton irigyelte meg páciense téveszméit. 

A film nem teszi kétségessé, hogy valójában ki gyógyít kit és hamar a tudtunkra adja, hogy a kezelt nem tudathasadásos, csupán másképp nézi a világot. Egyszer fordul elő, amikor a forgatókönyvet is író Leven érinti, hogy a fiúnak a saját életéről kreált mítosza mögött akadnak megoldásra váró személyes problémák, ám eszében sincs ezeket feltárni. Mire DeMarco végez regényes történeteivel ifjúkorának első hódításáról, kalandjairól egy háremben és találkozásával élete párjával, már mi is inkább azt szeretnénk, hogy igaz legyen, amit mond.

juan-4.jpg

A történet nagyja az alatt a tíz nap alatt játszódik le míg a fiúról eldöntik, hogy bent tartják-e tartósan az intézetben. Ez ad némi feszültséget az amúgy habkönnyű filmnek, ami váltogat DeMarco fantáziavilága és a nyugdíjazásra készülő Dr. Mickler realitása között. A beszélgetések során a pszichológusban is feltámad a romantikus lélek minek eredményeként újra fel próbálja csiholni a tüzet a felesége (Faye Dunaway) és közte. Jeremy Leven vizuálisan egyik világban se remekel. A puritán, tévéfilmes megoldások fogjuk rá, hogy még illenek is a szürke valósághoz, azonban a mesék szintén nem tudnak képileg életre kelni, mitöbb némi sutaság és költségszűke is megfigyelhető a megvalósításukban.

A kivitelezés hiányosságai ellenére a Don Juan DeMarco egy elbűvölő film. Johnny Depp tökéletes választás volt a főszerepre. Komikusan eltúlzott hódításai is hihetővé válnak pusztán a fellépésével, amihez a későbbi alakításaihoz képest szimpatikusan visszafogott játék passzol. Jeremy Leven dicsekedhet vele, hogy a kezei között mutatta meg utoljára Marlon Brando a nagyközönségnek, hogy mitől is lett színészlegenda. Megkopva és elhízva is elővillan egy olyan egyéniség valamint jelenlét, aminek nem volt és soha nem is lesz párja. Depp és Brando mellett Faye Dunawaynek kevés tér jut, de neki is megvannak a pillanatai.

juan-2.jpg

Michael Kamen zenéje lágyan átöleli a filmet, hogy gondos előkészítéssel a befejezésnél felcsendülő Bryan Adams-dallal elérje a csúcsát. Jeremy Leven rendezőként keveset tesz hozzá az összképhez, inkább íróként remekel. DeMarco narrációja mélyen megmártózik az olcsó szerelmes regények elragadtatott stílusában, mégis eléri, hogy a szavai költői életbölcsességként hangozzanak. Leven remekül egyensúlyoz aközött, hogy humorizáljon rajta és magáévá tegye Don Juan szemléletét, mely szerint minden nő egy csoda, a szerelem pedig az egyetlen, amiért élni és halni érdemes. Bolondság? Meglehet, de túl szép idea ahhoz, hogy legalább a film másfél órájára ne akarjunk az őrültjei lenni.  

Címkék: régi, romantikus