Zsófi új iskolába kerül, nehezen megy neki a beilleszkedés, ezért egy csodálatos bogár szegődik mellé, hogy segítsen. A csodabogár segít Zsófinak, hogy legyőzze a félelmeit.

Kiss Judit Ágnes legújabb mesekönyvében azt mutatja meg, hogy mindannyian félünk valamitől, így mindannyian válhatunk elutasítóvá. De ugyanígy mindannyiunkban ott van a képesség arra is, hogy nyitottak és segítőkészek legyünk. Nem kell mást tennünk, csak megtalálni a csodabogarat a zsebünkben és a lelkünkben.

A beszélgetés nyomtatott változatát a Baba Patika magazin novemberi számában olvashatjátok.

 

20211129_133041.jpg

 

Legújabb mesekönyved, A csodabogár, egy végtaghiányos kislány, Zsófi története. Honnan jött ez a nagyon konkrét ötlet?

Nagyon konkrét felkérésre. A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány indított egy projektet. A projekt egyik része ennek a könyvnek a megjelenése, a másik része a könyvhöz készült tanórai segédlet. Az a terv, hogy a könyvet és a hozzákapcsolódó feladatokat elviszik iskolákba, hogy így beszélgessenek arról, hogy létezik ilyen probléma. Nekem egy barátnőm érintett. A középső kislánya végtaghiányos. A barátnőm kért meg, hogy ebben a projektben vegyek részt, amire persze rögtön igent mondtam. Miatta is, de a téma önmagában fontos számomra. Fontos, hogy elmeséljem olyan emberek történetét, akik valamilyen nehézséggel küzdenek, főleg gyerekkorukban. A Meseország mindenkié antológiába is írtam. Ott egy olyan kislányról írtam, akinek alkoholista az apukája. Nem nagyon szoktunk beszélni arról, hogy vannak alkoholista szülők, pedig az adatok szerint körülbelül egymillió ember küzd alkoholproblémákkal Magyarországon.

A végtaghiány hány embert érinthet Magyarországon?

Erről pontos adataim nincsenek. De a barátnőm azt mesélte, hogy amikor kiderült, hogy végtaghiánnyal fog születni a kislánya, akkor sokan próbálták rábeszélni, orvosok is, az abortuszra. Ő rögtön tudta, hogy meg fogja tartani a gyereket, és nagyon sokat jelentett neki, hogy az Alapítványtól kapott lelki támogatást, tudott hova fordulni. Hiszem, hogyha beszélünk erről a témáról, és aki ilyen problémával születik az nem érzi magát kirekesztve, akkor jöhet változás, és az orvos nem fog ilyet mondani egy anyának, hogy inkább vetesse el a gyermekét. Ha megértjük, hogy egy végtaghiányos ember ugyanúgy a társadalom része lehet, akkor ez fel sem merül, és én nagyon szeretném, hogyha eljönne ez az idő.

A mese elején Zsófi nagyon rosszul érzi magát, sokat bántják, kirekesztik. Tényleg ennyire elutasítók tudunk lenni?

Igen, sajnos, bizonyos helyzetekben nagyon kirekesztők tudunk lenni. Iskolás korban biztosan nagyon sok múlik a szülőkön és a pedagóguson. Az egyik iskolába, ahol tanítottam, jártak vak gyerekek. Az egyik vak fiút a családja nevelte, és a széltől is óvta. Az osztálytársai durván, méltatlanul bántak vele. A másik fiú, aki egyébként a Vakok Intézetében nőtt fel, nagyon jól kommunikált az osztálytársaival, és a közösség egyik központi figurája volt. Ezt arra hoztam példának, hogy nagyon sok múlik azon, hogy a szülő hogyan tekint a gyermeke helyzetére. Ha úgy, hogy ez egy szörnyű nagy csapás, és a gyereket mindentől meg kell óvni, akkor a gyerek abba fog belenőni, hogy ő nagyon más, mint a többiek, ő nagyon nem normális, ő nagyon különleges bánásmódot igényel, és ez visszaüthet. A gyerek, ha a családban önállóságot, szabadságot kap, akkor, ha bekerül egy közösségbe, ott is ki tudja fejezni, hogy igen, ő ugyanolyan, képes bármire. Nagyon sok múlik a pedagóguson, és természetesen nagyon sok múlik a társadalmon is.

És mi a helyzet a többi gyerekkel, mondjuk egy iskolai osztály többi tagjával?

Igen, ez fontos kérdés. Mindig el szoktam mondani, hogy – pláne kicsiknél – ha egy gyerek verekszik vagy gúnyolódik, akkor ő maga is segítségre szorul. Ugyanakkor éppen ezek a segítségre szoruló gyerekek nagyon könnyen meg tudnak találni bárkit, hogy gúnyolják és bántsák. És minél inkább az terjed egy társadalomban, hogy utáljuk azt, aki más, nézzük le, különböztessük meg magunkat tőle, ez annál inkább le fog csapódni a gyerekeken. Amilyen a társadalom, olyan az iskola. Sajnos iszonyú könnyű kirekeszteni valakit. Bármiért bánthatjuk, mert furcsa a neve, vagy más a bőre, vagy szemüveges, vagy kövér, vagy két bottal jár. Mindig, ha egy közösségben elkezdődik a klikkesedés és csúfolódás, akkor ott biztos, hogy a pedagógusnak nagyon nagy szerepe van abban, hogy megoldódjon a helyzet.

 

kiss_judit_a_nagy_4_2.jpg

fotó: Szöllősi Mátyás

 

A csodabogár című mesét egyedül vagy a szüleikkel együtt olvassák a gyerekek?

Az alapítványi projektnek része, hogy a könyvet tanórán is földolgozzák a gyerekek, pedagógus segítségével. A mesét kisiskolásoknak írtam, és szerintem ilyen korban, tíz éves kor alatt, egy könyv még a családnak szól, felolvasáshoz, közös olvasáshoz. Egyébként volt tesztolvasóm, az említett barátnőmnek a kislánya, és ő szerette. Emellett többen jeleztek vissza, olyan olvasók, akik nem végtaghiányosak, de közösítették már ki őket életükben, hogy azt érezték, hogy ez a könyv nekik is szól. És ez nagyon jó, mert bár nagyon konkrét felkérést kaptam, szerettem volna úgy megírni a történetet, hogy az tágabban értelmezhető legyen bárkire, akit valami miatt egy közösség elutasít. Figyeltem is rá, hogy rögtön az elején ne derüljön ki, hogy Zsófi végtaghiányos, csak az, hogy valamiért rosszul érzi magát. Ha az olvasó azonnal tudja, hogy mi a helyzet, akkor könnyen eltávolítja magától, hogy „ja, hát ő olyan, én meg ilyen vagyok”. De ha az elején csak azt írom, hogy ez a lány nem talált barátokat, nem kapott támogatást a tanáraitól, egyedül érezte magát, akkor sokkal több olvasót be tudok vonni. És mire kiderül, hogy végtaghiányos, már nem utasítják őt el. Már nem érzik azt, hogy más, mint ők.

Zsófit egy gyönyörű bogár segíti, hogy megtalálja a helyét az új osztályában, ez egészen varázslatos.

Nagyon szerettem volna, hogy legyen a történetben valami varázslat. Nem akartam, hogy Zsófit egy barát vagy egy tekintélyszemély segítse. Igen, a csodabogár egy mágikus lény, de egy kicsit a saját belső lényünk is. Saját magamnak adtam én hasonló tanácsokat, amikor be akartam illeszkedni egy közösségbe, mint amiket a csodabogár ad Zsófinak. Ugyanakkor azért is fontos volt számomra, hogy a segítő egy bogár legyen, mert eléggé irtózom az ízeltlábúaktól, mert annyira mások, mint én. Amikor valaki elutasítással vagy gyűlölettel fordul ahhoz, aki más, legyen akár mozgássérült, értelmifogyatékos vagy homoszexuális, akkor ebben az elutasításban benne van az ösztönös emberi irtózás attól, ami nagyon más, mint én. Nagyon fontos volt, hogy a történetben Zsófi legyen azon az oldalon is, ahol ő utasít el valakit. Eleinte undorodik a csodabogártól. Látnunk kellett, hogy ő is tud elutasító lenni, még ha csak egy ízeltlábúval szemben is. Az elutasítás is meg az elfogadás is mindannyiunkban ott rejlik. Azt is fontos volt kimondani, hogy abban az iskolában ahová kerül, bizony nemcsak Zsófi szorul segítségre. Segíteni kell annak is, akinek rossz a családi háttere, vagy akit iskolaéretlenül dobtak be az oktatási rendszerbe.

Valóban nagyon érdekes, ahogy a történetből kiderül, hogy bár Zsófi az, akit bántanak, ő is válhat elutasítóvá, képes bántani és ellökni magától a csodabogarat.

Mindenki válhat elutasítóvá. Van egy rész a könyvben, amikor azok a gyerekek, akiket szintén csúfolnak, nem állnak Zsófi mellé, hanem nagyon örülnek, amikor a lány válik céltáblává, mert addig őket legalább nem bántják. Társadalmi szinten is látom, hogy terjed az, hogy azt mondják az emberek, „amíg más valaki van a célkeresztben, addig nem vállalok szolidaritást, nem megyek oda hozzá”. Az emberek ilyenkor inkább meghúzzák magukat, hogy őket legalább addig békén hagyják. Ez egy szörnyű mentális tünete a társadalomnak, hogy ennyire nem állunk ki egymásért, és ez már gyerekkorban kezdődik. Nagyon remélem, hogy azok, akik elolvassák a mesémet, megtalálják magukban a csodabogarat, azaz lényüknek azt a részét, amely segít nekik önmagukért és másokért is kiállni.

 

Kapcsolódó bejegyzés:

Eszter könyve - interjú Madarász Évával

A bejegyzésben szereplő portréképet Szöllősi Mátyás készítette, és Kiss Judit Ágnes bocsátotta rendelkezésemre.

Ha tetszett a cikk és nem szeretnél lemaradni a legfrissebb hírekről és ajánlókról, akkor kövesd A Kihagyhatatlan blogot a Facebookon is, és csatlakozz A Kihagyhatatlan csoporthoz is! Várok mindenkit szeretettel! :)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://puffcinq.blog.hu/api/trackback/id/tr1316754378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ChristineJane 2021.11.29. 18:51:54

Az eddigi interjúid is nagyon jók voltak, de ez most egy különösen szép és fontos beszélgetés lett!

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2021.11.29. 18:53:29

@ChristineJane: köszönöm szépen, én is így érzem!

vincentmarvinjules 2021.11.30. 11:16:44

nagyon szép. Az ember fél az előítéletektől, miközben ő maga is előítéletekkel terhelt... :)

ChristineJane 2021.11.30. 15:54:46

@vincentmarvinjules: az a bonyolult ebben, hogy az előítéletek kellenek, ha boldogulni akarunk. Nem élhetünk anélkül, hogy ne lenne egy előzetes képünk a világról. Csak vigyázni kell, hogy ne ez az előzetes kép határozzon meg minket.

PuffCinq · http://puffcinq.blog.hu/ 2021.11.30. 15:57:15

@vincentmarvinjules: @ChristineJane: de ha tudjuk, hogy előítéletesek vagyunk, akkor hátha tudjuk már kontrollálni is az előítéleteinket.:)
süti beállítások módosítása