A leggyengéb láncszem

Mit gondol, honnan lehet megmondani, hogy egy csapatba újonnan érkező sportolónak milyen lesz az erőnléti szintje az új csapatba érkezés után? Hogyan hat egy csapatnyi játékos egyetlen sportolóra? Meg lehet-e jósolni, hogyan teljesít majd? 2010-ben az USA Légierő Akadémián felfedezték, hogy a teljesítmény ragályos. Négy éven át követtek 3487 kadétot a középiskolától az akadémiáig, és azt tapasztalták, van egy egyszerű módszer, amivel meg lehet jósolni egy csoport teljesítményének alakulását: meg kell nézni a legkevésbé fitt katona erőnlétét, ugyanis az idő a leggyengébben edzett kadéthoz fog alkalmazkodni az egész csoport.

A versengés növeli a teljesítményt?

A csoportnyomás azonban pozitívan is hathat a teljesítményünkre. 1898-ban Norman Triplett pszichológus kerékpárversenyzőket vizsgált azt kutatva, mi szükséges ahhoz, hogy képessé váljanak meghaladni saját sebességrekordjaikat. A megfigyelései szerint a sportolók gyorsabban taposták a pedált, ha hivatalos versenyen voltak, mint ha magányosan edzettek. Serkentőleg hatott a teljesítményükre a csapattársak és a szurkolók jelenléte. 

Ön milyen csoportokhoz tartozik? Talán tagja valamilyen sportegyesületnek? Bizonyára van baráti köre, családja, rokonsága, munkahelye. Milyen irányban befolyásolják ezek a csoportjai, erősítik vagy visszahúzzák? Hogyan tud ellenállni a közösségei befolyásoló hatásának? Cikkünkből megtudhatja, mikor segít és mikor gátol egy csoport, és azt is megtanulhatja, milyen technikákkal teheti magát védettebbé a csoportnyomással szemben. 

A biciklisták megfigyeléséből kiindulva Triplett elkezdte vizsgálni, hogyan működünk csoportokban. Arra kért gyerekeket, hogy tekerjenek fel zsinórt egy horgászorsóra. Kétféle csoport teljesítményét vizsgálta: azokat a gyerekeket, akik egyedül végezték a feladatot és azokat, ahol párosával ültek a vizsgálati szobában, és tekerték a zsinórt. Ez utóbbi elrendezésben a gyerekek gyorsabbak voltak, mint azok, akik magányosan dolgoztak. A csoport jelenléte serkentette a teljesítményt.

A társas helyzetben való teljesítményt erősíti a versengés érzése. Sőt már pusztán a tudat, hogy valaki figyel minket, jobb teljesítményre sarkall. Ezt a jelenséget társas serkentésnek vagy társas facilitációnak nevezik. Ennek bizonyítására egy kísérletre önkénteseket hívtak be. Mielőtt a vizsgálat elkezdődött volna, megérték a vizsgálati személyeket, hogy üljenek számítógép elé és adjanak meg magukról néhány adatot mielőtt majd bonyolult feladatokat kell megoldaniuk. A számítógép rögzítette az időt, ami alatt beírták a nevüket, és a feladatok megoldásához szükséges perceket is regisztrálta.

A kutatók háromféle helyzetet alakítottak ki előzetesen mindehhez: az egyikben a vizsgálati személy egyedül volt, a másikban a háta mögött ült a kísérletvezető és értékelte a teljesítményét, a harmadikban pedig jelen volt egy másik vizsgálatra várakozó személy, akinek be volt kötve a szeme és fülhallgatót viselt, így nem is hallott semmit, róla azt mondták, éppen egy szenzoros deprivációs kísérletre várakozik, így se nem lát se nem hall. Az eredmények szerint könnyebb feladatot (személyes adatok megadása) gyorsabban végeznek el az emberek társaságban, amikor viszont egy bonyolultabb feladat megoldását kérik tőlük, azt lelassítja a társas hatás. Még egy másik személy puszta jelenléte (a bekötött szemű, fülhallgatósan másik kísérletre várakozó személy) is lelassította a megoldás folyamatát bonyolultabb feladatnál. A jelenséget társas gátlásnak nevezték el.  Ennek oka lehet, hogy társaságban meg kell osztanunk a figyelmünket mások és a feladatunk között. Lehetséges, hogy rontja a teljesítményünket, ha szorongani kezdünk, hogy vajon mit gondolnak rólunk, ha nem tudunk megoldani egy bonyolultabb feladatot. Ez a frusztráció gyengébb teljesítményhez vezet. Robert Zajonc kutatásai szerint az ember agya társai jelenlétében magasabb általános aktivációs szinten, ún. arousal szinten van. Éberebbek vagyunk csoportban, mint magányosan, ez a magasabb arousal szint pedig a begyakorolt, megszokott viselkedéseket erősíti. Ha bonyolultabb feladatot kell megoldanunk, a teljesítményünk azért csökken, mert a megszokottól eltérő a helyzet, a begyakorolt, domináns válaszok nem lesznek helyesek.

Miért nem segít neki senki?!

Mi a helyzet akkor, ha olyan helyzetbe kerülünk, amivel még soha életünkben nem találkoztunk. Például, ha hirtelen életveszély vészhelyzetre kell megoldást találnunk? Mit gondol, Ön hogyan viselkedne, ha fényes nappal az utcán egy erőszakos bűncselekmény tanúja lenne?1964-ben Queensben egy fiatal lányt, Kitty  Genovese-t otthonától nem messze megtámadták. A lány fél órán át küzdött az életéért, legalább harmincnyolc szomszédja hallhatta segítségkiáltásait, minimum tíz járókelő haladt el mellette, akiktől segítséget kért, de senki sem állt meg. Miért viselkedtek a kívülállók ilyen kegyetlenül közömbösen? Talán féltek belekeveredni? Fizikai veszélyben érezték magukat? Nem tudták mit csináljanak? Miért nem hívta senki a rendőrséget? Az eset halállal végződött. Hiába járt arra több ember, nem fogtak össze, hogy megmentsék a lányt vagy segítséget kérjenek, egyszerűen továbbsétáltak. Az eset után az elképedt szociálpszichológusok kétségbeesve próbálták kutatni a jelenség okait. 1980-ra több mint ötven kutatást végeztek a kívülálló beavatkozásának témájában és arra jutottak, hogy segítségnyújtásnál mások jelenléte nem segít. Genovese-szindrómának nevezték el, amikor egy bajba jutott ember azért nem kap segítséget, mert túl sok szemtanú figyeli az eseményeket. Ráadásul azt találták, hogy minél több a szemtanú, annál kevésbé valószínű, hogy valaki segíteni fog. Mégis hogy lehetséges ez?

A Genovese-szindrómának több oka van. Egyrészt a helyzet nem mindig egyértelmű. Családi vita van vagy valódi támadás? Ha valakit a földön feküdni látunk az részeg, hajléktalan vagy valaki tényleg rosszul lett? Milyen támpontjaink vannak? Ha körülnézünk, és azt látjuk, az embertársaink továbbsétálnak, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy biztos mi tévedünk, rosszul mértük fel a helyzetet, nincs is semmi baj. Egyébként is, ilyenkor a felelősség eloszlik, miért éppen mi vállaljuk be, hogy rendőrt hívjunk, aztán bíróságra járjunk tanúskodni? Csinálja valaki már, annyian látják még rajtunk kívül. A csoport az ignorancia állapotába juttat minket.

A felelősség eloszlását vizsgálták egy kutatásban 1968-ban, ahol egy telefonos lelkisegély-szolgálathoz hasonló helyzetet szimuláltak csoportosan. A jelentkezett vizsgálati személyt egy fülkébe vezették be és azt mondták neki, hogy egy főiskolás a problémáiról fog mesélni neki. Többféle helyzetet teremtettek, volt, akinek azt mondták, a beszélgetés kétszemélyes, csak ő és a főiskolás lesz telefonvonalban, volt, akinek azt mondták, még egy segítő van a telefon túlvégén, így hárman hallják a beszélgetést, megint más önkénteseknek pedig azt állították, hogy egy többtagú segítő csoport van még rajta kívül vonalban, de mindenkinek kihangsúlyozták, hogy a vizsgálat vezetője nem hallja a telefonbeszélgetést.  Valójában az egész telefonos szituáció csak szimuláció volt. A kísérleti személy volt egyedül valóságos személy, a többiek hangja mind hangszalagról szólt. Az állítólagos főiskolai hallgató problémája elmesélése közben egyszer csak rosszul lett. Korábban említést tett róla, hogy szoktak rohamai lenni, és egyszer csak hirtelen a beszélgetés közben is rohamot kapott, de még képes volt arra, hogy segítséget kérjen. A vészhelyzet egyértelmű volt, mégis megdöbbentő eredmények születtek. Azok közül, akik úgy hitték, többtagú csoport van jelen a telefonbeszélgetésben csupán 31 százalék értesítette a kísérletvezetőt a rosszullétről szemben azokkal, akiknél nem oszlott meg a felelősség, mert úgy hitték, csak ketten vannak vonalban, ők 85 százalékban segítségért rohantak. A kutatók megfigyelték azt is, milyen érzelmi állapotban jönnek ki a fülkéből a vizsgálati személyek. Úgy látták, a legtöbben idegesek és feszültek lettek, mert nem tudták, mit tegyenek. Azok, akik „csoportos” telefonbeszélgetésen vettek részt, és nem jelentették a rosszullétet, sokkal levertebbnek látszódtak, tehát nem igaz, hogy közömbösek lettek volna, pusztán áttolták a felelősséget virtuális csoporttársaikra.

Egyes kutatók úgy gondolták, meg kell tudnunk, mi állhat ezen eredmények hátterében, hiszen az emberek szoktak segíteni egymáson. Megpróbáltak olyan vészhelyzeteket vizsgálni, ahol minimális a felelősség eloszlása és a csoportos ignorancia is lecsökkenthető. Egy New York-i metrón szimuláltak ájulásos rosszullétet négyféle helyzetben. Az egyik változatban az összeesett ember fehér bőrű volt, a másikban fekete, a harmadikban fehér bot volt nála, a negyedik embernek pedig erős alkoholszaga volt. A helyzet tehát nem volt félreérthető, a beépített ember egyértelműen összeesett. A szemtanúk között is volt néhány beavatott, akit megkértek, hogy egy idő után kezdjenek el segítséget nyújtani. A metrón utazók között ültek a vizsgálat vezetői is, akik azt számolták, hányan és mennyi idő múlva csatlakoznak a segítőkhöz. Az eredmények szerint a fehér botos embernek segítettek legtöbben és leggyorsabban, az esetek majdnem száz százalékában. A részegnek az esetek felében segítettek, de hosszabb várakozási idő után. A bőrszín nem befolyásolta az eredményeket. A vizsgálat fontos tényre hívja fel a figyelmünket: csoportban csoportnyomás alatt vagyunk továbbá a jó példa ragadós. Ha másokat segíteni látunk, hajlamosabbak vagyunk mi is segíteni, de ha azt látjuk, mások nem vesznek komolyan egy helyzetet, mi is ignoráljuk az eseményeket. Ezt egy másik, egyszerű kutatásban is modellezték. Defektet szimuláltak útmentén és azt vizsgálták, hányan állnak meg segíteni. Hajlamosabbak voltak segíteni a defektes autó mellett várakozó nőnek azok a véletlenszerűen arra járó autósok, akik előzőleg szemtanúi voltak egy másik (ál-)defektnek, ahol láthatták, hogy (ál)autós társaik megálltak segíteni. A példamutatás hatása olyan erős, hogy ha nem is látjuk valóságban, csak olvasunk, előadást hallunk vagy filmet látunk egy segítségnyújtás esetéről, már akkor is hajlamosabbak leszünk segíteni, ha magunk is lehetőséget kapunk rá az élettől. Egy északnyugat-amerikai egyetemen egyetemisták egy csoportjának tanítottak azokról a jelenségekről, amikről most Ön is olvashatott cikkünkben, kedves Olvasóm. Képzelje, mikor két hét múlva az egyetemen a tanárok a folyosón egy rosszullétet szimuláltak, azok közül a hallgatók közül, akik mindazokat a kutatásokat megismerték, mint amiket Ön is, sokkal többen siettek az ál-áldozat segítségére, mint azok közül, akik nem vettek részt ezen ezeken az előadásokon és nem tanultak a csoportnyomás hatásairól.

Mit tehetünk, hogy kikerüljünk a csoportnyomás alól?

Mitől függ tehát, hogy alkalmazkodunk-e a többséghez, feladva saját elveinket, elnyomva saját érzéseinket, vagy vállaljuk, hogy kiálljunk a véleményünk mellett és úttörő kisebbségként befolyással legyünk a többségre?

Emlékszik, kedves Olvasóm, a cikk elején feltettem Önnek egy kérdést: Milyen csoportokhoz tartozik? Azt tudja-e, hogy a csoportjai milyen hangoztatott vagy rejtett szabályok, vélekedések, értékek mentén működik? A csoportnyomás miatt ugyanis azok a csoportok, amelyekhez tartozunk a társas jutalmak és büntetések miatt, a valahová tartozás szükséglete miatt, a tisztelet, a fő elvekkel való egyetértés, a csoporttal való azonosulásunk miatt engedelmességet váltanak ki belőlünk. Ha egy csoport fő vezérelveit átvesszük, és referenciaként kezeljük, még csak nem is kell a csoporthoz tartoznunk, mégis befolyásolni fogja a gondolatainkat. Nem kell ahhoz hollywoodi színésznek lennünk, hogy hasonlítani akarjunk hozzájuk és az általuk diktált divat szerint öltözködjünk. Az emberek többsége ráadásul egyszerre több referenciacsoportot is figyel, lehet hogy az egyik a családja, a másik a munkahelyén van, a harmadik a golfklub legtehetősebb ismeretlenjeiből áll, a negyedik pedig a templomi katolikus közössége. A gond csak az, hogy ezek a referenciacsoportok sokszor ellentétes véleményeket feszítenek egymásnak, és ez az összecsapás az egyénen belül történik.

Mit tehetünk, tehát, hogy kikerüljünk a csoportnyomás alól?

Egyrészt tudunk kell, hogy a szociálpszichológia szerint igenis lehetséges különvéleményt megfogalmaznunk, és kisebbségként befolyással lennünk a többségre. Ehhez szükséges, hogy értsünk a témához, amivel kapcsolatban állást foglalunk. Pratkanis és Aronson a meggyőzés mesterségét, a propagandagépezet legyőzésének módjait kutató világhírű szociálpszichológusok szerint a legtöbb ember kognitív fösvénységben szenved. Nem hajlandó gondolkodni, inkább dönt aszerint, hogy ki mondja azt, amivel kapcsolatban állást kellene foglalnia. Ahelyett, hogy gondolkodna, megnézi, mások hogyan vélekednek a témában és legfeljebb mérlegeli, milyen előnyökkel és hátrányokkal járna, ha egyetértene a többséggel. Ahelyett, hogy beengednénk a külső hatásokat, észrevétlenül elzárjuk magunkat más csoportoktól és véleményektől, nem fontoljuk meg a tőlünk eltérő véleményeket, és könnyen bedőlünk a csoportunkból való kizárás fenyegető érzésének, még akkor is, ha ezt nem a csoport mondja, csak mi félünk tőle. Egy csoport tagjaként hajlamosak vagyunk elnyomni a saját érzéseinket és gondolatainkat a csoportkonszenzus érdekében, és mindezt egy kívülről jól látható irreális határon túl is alkalmazkodásnak próbáljuk nevezni. Nem mérjük fel a döntéseinkkel járó kockázatokat, majd ha kezd úgy tűnni, hibás döntés volt a csoportnyomásnak engednünk, szelektíven kezdjük érzékelni a valóságot.

Önbecsülésünk megőrzéséhez ilyenkor az ún. kognitív disszonancia redukció jelenségének engedünk utat. Értsük meg a jelenséget egy példán keresztül! Tegyük fel, hogy hónapok óta fontolgatjuk, hogy veszünk egy új okostelefont. Órákon át böngészünk az interneten, hogy megtaláljuk a legjobb márka legolcsóbb beszerzési forrását, és mikor végre miénk, elmondhatatlanul boldogok vagyunk! Csakhogy másnap hirtelen leakciózzák ugyanazt a telefont. Mi történt? Lehetetlen, hogy ez a hetek-hónapok óta előkészített, éppen csak tegnap csúcsra ért magasztos érzés ekkora csalódásba forduljon át. Az érzéseink (a boldogság) és a gondolataink (hogy elképesztő ügyesek, türelmesek, kitartóak vagyunk) hirtelen ellentétébe csap át. Csalódottak vagyunk, dühösek, idegesek leszünk és úgy érezzük, nem voltunk elég türelmesek és kitartóak, csak egyetlen egy napot kellett volna még várni. Ez a belső feszültség, az agyunkban lévő disszonancia elviselhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy fognak rajtunk nevetni mások, ha ők akciósan jutnak hozzá! Semmi más nem mentheti meg önbecsülésünket, mint néhány jól bevált én-védő mechanizmus. Tagadás, racionalizálás, projektálás útján tényként kezelhetjük például azt a véleményt, hogy az akciós készülék biztosan gyári hibás, de mi még drágábban ugyan, de megkaptunk egyet a jó szériából. Vagy azt kezdjük hinni, a tervezett elavulás a mi készülékünket még nem érinti, csak az olcsóbb típusba tettek chipet, amitől az egy év múlva mehet a kukába. Ehhez hasonló érvek gyártása után elkezdünk sokkal jobban lenni. Minél fontosabb egy gondolat, annál inkább visszautasítunk minden vele ellentétes véleményt. Ezért vagyunk képesek engedni a csoportnyomásnak is, és ha egyszer csak úgy tűnik, a csoportunk hatására rosszul döntöttünk, kognitív disszonancia redukció révén megmagyarázzuk magunknak, hogy ez miért lehetetlen. Megkönnyebbülünk, és mindenkit, aki nem a csoportunkhoz tartozik, gondolunk hibásnak magunk vagy a csoportunk helyett. Így könnyen beleragadhatunk egy olyan életbe, melyet nem a saját értékeink mentén szervezünk, és válhatunk mások bábjaivá.

A sorozat következő részében megismerhetik a manipulátorok nagymestereinek technikáit és azt, hogyan leplezhetjük le őket, és állhatunk ellen meggyőző praktikáiknak!

Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus