Az eredeti kiadvány: Чхеидзе А. А. Записки дунайского разведчика. —М.: Мол. гвардия, 1984.
Február 13-án reggel, a Budapestért három és fél hónapig tartó harc után az ágyútűz megszűnt a városban és csend támadt. A túlélő lakosok előjöttek a pincékből. Sírtak a boldogságtól, köszönetet mondtak nekünk - szovjet katonáknak, akik elhozták a szabadságot a magyar fővárosba.
Emlékszem egy másik budapesti epizódra. Másnap Budán a Gellért-hegynél (ma a Szabadság hegye) összegyűlt a teljes Budai Ezred. Mi, felderítők is hivatalosak voltunk erre az összejövetelre. Az ezred sorai láthatóan megfogyatkoztak. Egy sorban álltam Kőszegi Alberttel.
A beálló csendben Variházy Oszkár szavai hallatszottak:
-Kedves harcostársaim! A fővárosunk, Budapest felszabadításáért folytatott harcok során Budai ezredünk jelentős veszteségeket szenvedett. De ezek nem voltak hiábavalók. Mi magyarok, a szovjet katonákkal vállvetve harcoltunk a fasizmus ellen. A közösen kiontott vérünk örökre megerősítette népünk barátságát. Köszönet a felszabadító szovjet katonáknak!
A flottila törzsfőnöke hamarosan arra utasított bennünket, hogy vizsgáljuk meg az összes felrobbantott hidat és találjunk egy átjárót a Dunai flottila hajói számára.
A felderítőket több csoportra osztották. Négyünket (Globát, Zsorzsevicset, Gurát és engem) a Lánchíd felderítésére utasítottak, mely a Margitszigettől északra húzódott.
Volt egy csónakunk. Felfegyverkeztünk egy hosszú póznával és méréseket végeztünk a híd körzetében. (A háború után itt új híd épült.) A célunk - olyan víz alatti akadályok felderítése volt, melyek akadályozhatták a flottila hajóinak áthaladását. A munka a hideg szélben nem volt könnyű. Késő estig a csónakban voltunk. Aztán visszatértünk Ilonka néni házába. Azonnal ledőltem, de nem jött álom a szememre.
A Királyi Palota elleni támadás során kapott kismértékű agyrázkódás jelentkezett. Ilonka néni észrevette hogy rosszul vagyok és javasolta, hogy menjek Mosonyi László professzor úrhoz, aki a házunk közelében lakott. A néni felajánlotta, hogy elvisz hozzá.
Felhős nap volt. Mindenhol pocsolyák voltak. És a szürke, komor Duna mindenféle szemetet sodort a torkolata felé, deszka- és rönkdarabokat.
Az utcán tömeg volt. Öröm volt látni, hogy a város visszatért a békés élethez. De minden lépésnél a háborúra emlékeztettek az utcán és járdákon lévő kráterek, a lerombolt házfalak.
Befordultunk egy, a Duna felé vezető utcába és egy egyemeletes házhoz mentünk, ahol a professzor lakott. Egy nő nyitott ajtót nekünk. Arra kért, hogy a váróban várakozzunk, mivel a professzor egy sebesült szovjet tisztet látott el. Leültünk a kanapéra. Egy alezredesi vállapokkal ellátott tiszti kabát is hevert itt.
Nemsokára egy bekötözött mellkasú alezredes jött ki az irodából. A kabátot a vállára dobta. Még annyit mondott:
-László professzor csodálatos doktor. Már sok szovjet harcosnak segített. Azért, hogy ne kelljen kórházba menni, igénybe kell venni a segítségét.
A negyvenes, energikus és barátságos arcú professzor, Ilonka nénivel beszélgetve, kérdezgetni kezdett engem a betegségről. Kezdtem megérteni a magyar nyelvet, de természetesen nem beszéltem azt, ezért németül kezdtem elmagyarázni, hogy mi történt velem. Elmondtam, hogy az agyrázkódás után fejfájás és álmatlanság jelentkezett.
A professzor alaposan megvizsgált, felírt néhány tablettát, beadott egy injekciót a kezembe és azt mondta, hogy három napig kell járnom hozzá injekciózásra.
Gondosan kezeltek, és hamarosan elmúlt a fejfájás és az álmatlanság.
A háború után megkerestem László professzort, levelezni kezdtem vele. Még mindig Budapesten él, járóbeteg-klinikán dolgozik, meleg szívvel emlékezik a felszabadító szovjet katonákra. Idős kora ellenére Mosonyi László megőrizte nagyfokú munkabírását. Jó emlékezőképességgel rendelkezik. Budapest felszabadításának napján mindig érkezik tőle üdvözlőlap.
Sok barátunk volt Magyarországon, köztük László professzor is.
Február második felében mi, felderítők folytattuk a lerombolt hidak vizsgálatát. A fasiszták nem csak a hidakat rombolták le, hanem a vasutat is, és elaknásították a Dunát.
Felelősségteljes munkát kellett végeznie az első hadosztály aknaszedő hajóinak, melyek Gricenko sorhajóhadnagy parancsoksága alatt álltak. Sikeresen meg is birkóztak ezzel a feladattal. A Dunát megtisztították az aknáktól.
A Szovjetunióból segítség érkezett a magyar lakosságnak. Üzemanyagot és élelmet, gyógyszereket és építőanyagokat szállítottak ide.
Emlékszem, ahogy a lakosság együtt tisztította az utcákat a törmeléktől, hogy milyen büszkeséggel helyezték be az üveget. A házakban hamarosan megjelent a gáz és az áram. Az üzletek, étkezdék, iskolák, kórházak és a klubok működni kezdtek.
Márciusban a szovjet mérnöki alakulatok szó szerint néhány nap alatt építettek fel egy fahidat a Dunán a Margit sziget közepén. Reggeltől késő estig folyamatosan áramlottak rajta a fővárosba visszatérő lakosok. Gépjárműkonvojok haladtak át rajta a rakományukkal.
Gura átadott nekem egy csomagot a budapesti hidak vizsgálatáról szóló jelentéssel és megparancsolta, hogy kézbesítsem a rangidős tengerész parancsoknak, Salnov másodosztályú kapitánynak. Ketten indultunk el Zsorzsevicscsel. A rakparton csónakba szálltunk. Ljubisa vette kézbe az evezőket. Én hátul ültem, utasként. A csónak a bal parthoz érkezett a Parlamentnél lévő térnél. Búcsút intettem a barátomnak. Neki vissza kellett térnie.
A rangidős tengerész parancsnok a Nyugati Pályaudvar közelében helyezkedett el. A másodosztályú kapitány előttem nyitotta fel a csomagot, elolvasta és meg volt elégedve a munkánkkal. Rögtön megparancsolta hogy továbbítsák a jelentést a flottila törzsének. Már indulni készültem, amikor Salnov kinyitotta íróasztalának fiókját és átadott nekem egy fémlemezt.
Tegnap megkaptam a rendszámot a motorkerékpárodhoz a katonai közlekedési felügyelettől. Most már teljesen jogszerűen vezetheted.
A felderítőink márciusban megvizsgálták a Budapest feletti dunai hajózási útvonalat. Sikerült egy biztonságos átjárót találni a hajók számára és térképre jelölni. Minden reggel a saját motorkerékpáromon utaztam a szolgálati küldeménnyel Budáról a magyar főváros bal partjára, és Pesten minden alkalommal meglátogattam a sebesült parancsnokunkat, Kalganovot. Nagyon súlyos állapotban volt.
Parancs érkezett a továbbindulásra. Március 9-én reggel az egyetemista Kocsi Mariért mentem. Ez a magyar lány sokat segített nekünk a Budapestért folyó harcok idején. A mieink közül valónak tartottuk. Ezért úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk Kalganovhoz elbúcsúzni.
Motorkerékpárral mentem Mariért. Nagyon megörült, valahonnan virágokat szerzett és nemsokára a kórház felé robogtunk.
Az előcsarnokban lévő ügyeletes már ismert minket. Köpenyeket adott és megengedte, hogy felmenjünk a második emeletre. Kalganov az ablaknál feküdt egy kis szobában. A törött jobb lába gipszben volt. A sérült mellkasát és karját bekötözték. Ezenkívül egy régi, repesz okozta fejsebe is begyulladt. A parancsnokunk sápadtan és lesoványodva feküdt, de nem aludt. A közeli neszt meghallva kinyitotta a szemét. Mari és én odamentünk az ágyhoz. A főhadnagy, meglátva minket, megörült. Szinte suttogva üdvözölt minket.
Mari talált egy üres üveget és vizet töltött bele a kancsóból. A csokrot közelebb tolta a fejtámlához. Rosszul beszélt oroszul, de törve valahogy elmondta:
- Viktor Andrejevics, ezek a virágok Önnek tőlünk Aljosával.
Kalganov kiszáradt ajkakkal válaszolt:
- Köszönöm.
Elővettem egy csomag pirulát, amit korábban kaptam László doktortól.
- Ezek a tabletták segítenek csökkenteni a lázat. Ezt az orvosságot Mosonyi László professzor küldte önnek. Ő nagyon szeretné, ha jobban érezné magát és minél hamarabb meggyógyuljon.
Kalganov meghatódott. Mari és én közös székre ültünk, mert a szobában nem volt másik. A parancsnokunk az egység életének minden részletéről kérdezősködött. De észrevettem, hogy nagyon nehezére esik a beszéd. Ezért eldöntöttem, hogy nem fárasztom tovább és elmondtam, hogy a felderítőket holnap Esztergom alá dobják át.
Hamarosan elváltunk.
A felderítő egységünk erősen megfogyatkozott. A parancsnok, Makszimenko pártszervező és sok harcostárs maradt a budapesti kórházakban. Az egységben a negyvenkét főből csak tizenkilenc maradt. Aggódtunk, hogy vajon küldenek-e valakit Kalganov helyett? Ez a kérdés nagyon szerencsésen oldódott meg. Ahogy már írtam, a flottila törzsfőnöke személyesen vezette a felderítést, ezért úgy döntött, hogy a felderítőcsoportunk parancsnokának a komszomolszervezőnket, a huszonöt éves Alekszej Gurát nevezi ki. Nagy tekintélye volt nálunk. Mindannyian jól ismertük őt, így a kinevezését nagy lelkesedéssel fogadtuk.
