Szerintem elég keveset hallani erről a betegségről, és még kevesebb róla az ismeret. Még adókedvezmény sem jár utána, pedig azt már lassan egy baszakadt köröm után is igényelhetsz. Miért? Nem is tudom. Szegénynek talán szar a marketingje. Ráadásul a világnapja is Valentin napra esik, ami aztán végképp szívás. Szóval ja, igen, ami elsőre eszébe juthat az embernek -már ha eszébe jut valami - , amikor összeesik a beteg és habzó szájjal rángatózik a földön. De ez ennél jóval komplexebb, és mivel személyesen is érintett vagyok, gondoltam írok saját élmény beszámolót:

 Gyors matek. 20 éve élek epilepsziásként, és 5 éve vagyok tünetmentes. Az annyi, mint 15 év. Na, leírva még szarabbul néz ki, mint visszagondolva erre az időszakra. Persze úgy sem rózsás. Az első rohamot a 16. szülinapom előtt pár nappal kaptam. A szüleimmel és az öcsémmel épp a nyár kellős közepén autóztunk. Az utolsó emlékem, hogy a hátsó ülésen olvasok. A következő pedig, hogy rohanok az autópályán és nem tudom hol vagyok, tetejébe lövésem sincs mi történik körülöttem. Mintha restartot nyomtak volna az agyamon. Életemben nem féltem annyira. Csak azt kérdezgettem mi folyik itt. Nálam jobban talán csak a családom ijedhetett meg. Aztán mentő vitt kórházba. Vércukorszint mérés, fogyasztottam-e drogot, rutin vizsgálatok. Később egy EEG vizsgálat igazolta az epilepsziát, ami az idegsejtek elektromos aktivitásának regisztrálására szolgál. Persze nem ott helyben. Erre ráment a nyarunk. Arra pedig évek, hogy megkapjam a megfelelő gyógyszer, megfelelő adagját. Na, de milyen együtt élni egy krónikus betegséggel?

 Az első évek voltak a legrosszabbak. Kamaszként. Menő ha jogsit szerzel - azóta sincs - a buliról szól minden. Nyilván próbálsz megbarátkozni a dologgal, de tizenévesen azért ez nem olyan könnyű, akármennyire is érzed magad érettnek. Para, hogy már az ikszedik gyógyszer sem hat, remeg a kezed órán, rettegsz, hogy melyik pillanatban fog kiesni az idő és  térsz magadhoz iszonyatos fejfájással. Nagyjából az összes gyógyszert kipróbáltam. Egy sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Jött a látászavar, vagy pár perc kiesett és ködösen tértem magamhoz. Ezt kívülről egy idegen talán észre sem veszi, de a családom azonnal tudta, hogy gáz van. Bambultam magam elé, és ha épp akkor szóltak hozzám nem válaszoltam. Voltak jó időszakok. Akár 3 hónap is vagy több eltelt rohammentesen. Na, ha ezután jött egy, akkor voltam a legcsalódottabb. Aztán 5 éve nem tudom mi történt. Meg lett a megfelelő gyógyszer beállítás, vagy ezt kaptam harmincadik szülinapomra? Ki tudja? Mindenesetre megszűntek a rohamok. Persze ez nem olyan dolog, amiről megfeledkezik az ember. Mi van ha most jön megint egy? Több év megy a kukába? Sokáig ezért féltem a gyerekvállalástól is. És ha akkor leszek rosszul, amikor a kezemben tartom? Hogy maradok egyedül vele? Mi történik ha örökli?

Lekopogom eddig a lányaimnál úgy tűnik minden rendben, bár a 16 éves kortól még messze vannak. Mondjuk szerencsére náluk semmilyen komplikáció nem volt sem terhesség alatt, sem a szülésnél. Ellenben velem, akinek lett volna egy ikertesója és 1%-ot jósoltak, hogy megmaradok. Szóval csoda, hogy "ennyivel" megúsztam. Bár az "ennyivel"-lel csínján bánok mióta terápiába járok. Sokkal több problémát okozott ez a betegség, mint amire gondoltam. Szóval ha bárki krónikus betegséggel küzd, mindenképp ajánlom segítő személy felkeresését.