Magát valamire tartó falunkbéli lányok, mint Marcsa, Julka, Bözsi, a Jung kiasszonyokhoz jártak ruhát varratni, mert szépen, csinosan szerettek járni. Ezek a varrónők pontosan dolgoztak, időre készen lettek a ruhával, és ugye, nem szerették, ha valaki tartozott nekik.

A Jung kisasszonyok hárman voltak: Jozefa, Sára és Rebeka.

   Ők hárman mindig otthon voltak, sehova se jártak, mégis lépést tartottak a legújabb divattal. A Jung kisasszonyoknak a postás hozta a Pestről megrendelt, Párisi Divat című lapot, az akkori évek divatját jelentő, szebbnél szebb rajzos ábrával. Ezt a lapot, már csak nézegetni sem volt hiábavaló. A rajzoló ízlésének, - és a kor divatjának - tetsző, „csontsovány”, bubifrizurásra rajzolt „vampjai” rendszerint hosszúszipkás cigarettát tartottak, ápolt kezük hosszú ujjai között, és könnyedén támaszkodtak, - a melléjük rajzolt, simaképű, monoklis, szmokingos urak vállához. Kecsesen viselték a nagyestélyit, de a délutáni kis feketét, az őszi kosztümöt, a délelőtti ruhát, vagy a teniszhez való sortot, de a pongyolát, vagy hálóinget is.

A varrógép egész nap zörgött. Marcsa is elhozta tavaszonként az új nyári virágos krepdesin ruhának valót, bele-bele nézett ugyan a divatlapba, de annál sokkal inkább a földön járó volt, mint hogy onnan válasszon.

 - Csak olyanra varrjad Jozefa, mint a tavalyi volt az a kék pettyes.

 Jozefa, mint hármuk közül a legidősebb, ügyesen ajánlgatta: - Kedves Mariska, nézzed csak, ez a hosszított derekú, az alja fodros, ez a legdivatosabb, ez finoman rásimul a derékra, a nyakába is itt ez a csipke, na, mit szólsz, milyen elegáns?

De Marcsának ritkán tetszett az új módi, - ugye, ha ez, jövőre már nem viselheti a vasárnapi korzón mert tavalyinak számít, gyomlálni, szőlőt kötni még sokáig jó lesz. De hogy nézne az ki, ha csipkésen járna kapálni, hogy kinevettesse magát. És a virágos új ruha a Marcsa kedve szerint készült el, és pontosan ki is fizette a munkadíjat.

Így készült el később a menyasszonyi ruha is, ám Marcsa, annak a munkadíjával adós maradt. Mehetett volna már reggel az esküvői ruháért, ha lett volna pénze. De azt előbb ki kellett árulni a piacon. Vitt friss tojást, tejfelt, túrót, ezt-azt, hogy legyen pénze. Ki akarta fizetni, nem szeretett volna adós maradni.

   Nem volt jó vásár, valami háborúról suttogott az asszonynép, Marcsa oda se figyelt, azon izgult, hogy kiárulja a varratás árát. Vevő alig jött, csak délre adta el a portékát, akkor ment el, a menyasszonyi ruhájáért.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

A Jung lányok árván maradtak. Szüleiket a járványos spanyolnátha vitte sírba időnap előtt. Attól kezdve, Jozefa lett a családfő.

Azelőtt, az apjuk, Ármin úgy tervezte, emlegette is, hogy majd a lányok vigyék tovább a boltot. Anyjuk pedig, hogy legyen egy jó szakmájuk, odaadta őket mihamarabb, a Vilus keze alá, varrónőnek.

 Vilus, az anyjuk nővére volt, jól menő varrodával. Vilus, szigorú parancsoló szavával, szakszerű útmutatásaival, korán bevezette a lányokat a mesterség rejtelmeibe. Szórakoztató is volt ráérősen varrogatni, amíg nem volt muszáj. De, amikor árván maradtak, Jozefa gondja lett a bolt is, a varrás is. A háború után az embereknek nem volt pénze, a bolt nem hozott hasznot, igaz, nem is értettek hozzá, mit, honnan hozassanak. Na, akkor a három lány összedugta fejét.

 -Most mit csináljunk? Varrás, vagy bolt?

Másnap aztán Jozefa hívta a kőművest, hogy falazzák be a boltajtót, legyen a helyén ablak. Az ablakba táblát tettek: NŐI SZABÓSÁG.

Jó kenyér lett ügyes kezükben a varrás mestersége! Örömük telt benne. A szabást úgy megtervezték, a viselője alakjára úgy ráigazították, hogy azzal, kövérből-soványból csinosat formázzon.

-------

Az évek teltek, elrepült az idő, hogy-hogy már negyvennégyet írunk? Régi mondás, hogy aki dolgozik nem ér rá pénzt keresni, de úgy látszik, hogy aki dolgozik, nem ér rá férjhez menni. A lányok hárman voltak, de egyik sem talált párra. Otthonülők voltak, nem jártak társaságba, ahol fiatalemberekkel ismerkedhettek volna. Igaz, hogy megbecsülés, tisztelet övezte őket, lám milyen dolgosak, ügyesek, takarékosak. De udvarló, az, nem jött a házhoz. És aki a szívekbe lát, észrevehette, hogy az örökös munka közben, sivár hiányérzet váltotta fel a reménykedést.

-Besavanyodunk mi, ha nem történik valami csoda, - sóhajtotta Marcsának baráti őszinteséggel, a csinos Rebeka. Rebeka, a legkisebb, lány, nemegyszer ábrándozott, jó lenne, ha ő is így öltözhetne, az ő válla is egy ilyen férfihoz simulna. Az álmodozásból az lett, hogy nem akart enni, hogy a párisi divattal lépést tartson.

Jozefa szikár alakjára, még ha eljárt volna szórakozni ott sem vetettek volna vágyódó pillantásokat a férfiak. Haját szorosan hátrafésülte, ruhája sem reklámozta ügyességét. Rászakadt a családfői gond, a két húgát irányítgatta, anyjuk helyett anyjuk volt. Egyébként is az első világháborúban odaveszett, - a korban Jozefához illő, - házasulandó férfiak többsége. Ha volt is, aki számba jöhetett volna, mint Novák Samu, aki tollal kereskedett, a lányok szóba se álltak vele. Akiről Jozefa ábrándozott, az ügyvédbojtár, Bauer Miksa, az meg, - őt meg sem látta. Ha jött is valamikor, valami más ügyben, csak Sárát vette észre. Igaz, ő is úgy szólt, úgy nevetett rá. hogy észre vétesse magát. Amikor Miksa, - mert a lányok megbízták az ipartestületi bejegyzéssel –felkereste őket, Sára észrevette, hogy a fiatal ügyvédnek fényképezőgép lóg a vállán. Kedvesen nógatta, bár fényképezné le őket. Mire Jozefa haraggal intette le:

- Mit ki nem találsz, hagyd őt, ne bolondozz. Át kellene ahhoz öltözni, nem ebben a régi, itthoni ruhában mutogatni magad. Mit kelleted magad, nem azért jött. De Miksa azt mondta, nagyon is csinosnak találja Sárát.

Sárának kapóra jött ez a fényképezés, mert a padlásról előző nap hozta le azt az utazókosarat, amiben régi ruhákat talált. Jozefa haragos tiltakozására jutott eszébe az ötlet. Kiválasztotta a kosárból a nagyanyja egykor hordott bő szoknyáját. Rávette, a cakkos szélű, hosszú kötényét. Illett rá. Fejére az ósdi kalapot. Egyet-kettőt körbefordult, és azt kiáltotta: - Kész vagyok!

 Miksa utánament, mert Sára akkor már a kertből nevetett vissza. Hívta a többieket.

- Ide a fa alá gyertek, itt készüljön el rólunk a kép. De Jozefa bement a házba, Rebeka azért ment el, mert féltékenységet érzett. Ő is otthagyta őket.

Sára kettesben maradt Miksával a kerti lugasban. Amikor Miksa kedvesen igazítani kezdte volna, hogy milyen pózban, hogyan, hogy is fotózza, ő csak nevetett ezen az átlátszó igyekezeten, hogy hol az asztal mellé, hol a lugas ágai közé be akarta beállítani, hol a székre ültette, próbálta volna a derekát átfogni. Sára kivonta magát a készülő ölelésből és már fenn ült a kerti asztalon, onnan kacagott a fiúra. – Ugye, hogy így leszek a legszebb?

 És Miksának mit volt mit tenni, Sárát így örökítette meg, játékos kedvében azon a nyáron. De jól van ez így. Jó kép ez! Ragyog a nyári verőfény, Sára szeme nevet, és a kalapja, mamától örökölt, köténye, a könnyű kis félcipője, hát, - sugárzik, - tetőtől talpig árad belőle az ifjúság gondtalan öröme. A szigorú Jozefa, soha rá se nézett, erre a képre a - szerinte, - könnyelmű viselkedés bizonyítékára.

 Sára egyébként a könyveket bújta, a romantikus regényeket szerette. A könyvek hősnői helyébe álmodta magát. Úgy is viselkedett. A képzelődés reménykedővé tette, nem volt nála ritka vendég a derűs mosoly.  Jozefa bosszankodott rá, talán irigyelte is, amikor Courts-Mahler édesen rózsaszín világa, Kossáryné szívet melengető történetei ábrándvilágába menekült. A takarékos Jozefa nem kis haragját vonta magára, amiért késő éjszakáig égette a lámpát,

  Jozefa természetévé vált, az, az óvatos gyanakvás, ami nem ritkán a felelősség árnyékául szegődik, Puritán egyszerűséget követelt a húgaitól is, ugye, a Jung lányok „jóhíre” miatt! Egész héten a határidőre vállalt ruhákon munkálkodtak, péntek este meggyújtották a gyertyákat, szombatonként nem dolgoztak, úgy éltek, mint szüleik idejében.

 Ezalatt, szokásból, kötelességből, de főleg abból a reményből, hogy egyszer lesz Valaki, - akiért érdemes, - ők is gyűjtötték a stafírungot, ami egy lánynak kell, ha férjhez megy. Három egyenlő arányban készültek, a csipkés ingek, az ágybelik, az abroszok, és munka után, virágokkal koszorúzott, cifra monogramot hímeztek, sűrű öltésekkel, a batiszt hálóingek elejére.

Egész délelőtt jött hozzájuk megrendelő, aki vagy ruhának valót hozott, vagy ruhát próbált. És hozták a híreket. Jött Kati is Juci is, hogy a vőlegényét behívták, de behívókat kaptak a tizennyolc évesek is, meg a továbbszolgáló öregek is. A leventéket besorozták. Nem mindegy az a történelmi idő, ki mikor születik.

 Az állandó munkával töltött idő, szorgalmuk jutalmaként: a szép jövendőt ígérte nekik, a: „ majd „ jó lesz! Pedig már előre vetette árnyékát az újabb háború.

Ki akart új ruhát varratni?

Az, aki még reménykedett, hogy nem lesz itt háború, hiszen megmondta a kormányzó úr a rádióba, hogy nem lépünk be. A ruhavarrató, megrendelő lányok mindig szépen akartak öltözni.

Ám, az ország távoli vidékén élő rokonoktól riasztó levelek jöttek:

- Kedves Jozefa, mi jól vagyunk, csak nyugtalanok, mert olyan hihetetlen, baljóslatú hírek keltek lábra, hogy valami gettóba visznek bennünket.

 De itt a keleti végeken, ez rémhírnek tűnt, - ezt egyik lány sem akarta hinni, tették a dolgukat, mint máskor. Csak az a lappangó félelem, az ne lett volna, a Jozefa aggasztó kísérője éjjel-nappal!

-----

 Marcsa? Ő boldog volt. Most varratta azt a menyasszonyra való ruhát.  Szerelmes volt, feleségül akart menni Pistához. Félő volt, hogy a vőlegényét is behívják, ezért elhatározták, hogy pünkösdkor megtartják az esküvőt. Így aztán Marcsa meg az anyja, elment a Jung lányokhoz, hogy megbeszéljék a menyasszonyi ruhát. Milyen anyagot, hány métert, milyen fátylat vegyenek. És Marcsa most nem bánta, ha ezt a ruhát, csipkék-fodrok díszítik, mert Marcsa, csinos akart lenni. Háborútól félni, amikor férjhez megy? Szándékosan elhessegette, igyekezett meg se hallani, a riasztó híreket.

 Akkor már benne jártak a tavaszba, a fecskék fészket raktak, virágzott az akác, virágillatos ígérettel készülődött a nyár.

 A Jung lányok odaadó figyelemmel mérték, szabták, varrták Marcsának a menyasszonyi ruhát. Rebeka álmodozva nézegette, levette a vállfáról, igazgatta, forgatta a csipkés fehér csodát.

- Mikorra mondtuk Marcsának, hogy jöjjön érte?

- Holnap reggelre, - állt meg mellette Jozefa, - mi jár a fejedben?

- Semmi, semmi, csak nézem.

- Nézed, mit nézel rajta, jó lesz rá, arra mérget vehetsz, nincs más dolgod? - és otthagyta Rebekát.

Jó lesz rá? - kérdezte, már csak magától Rebeka. Marcsára jó lesz? És énrám? Mikor hordok én ilyen ruhát?  

Szempillantás alatt vette le a magáét, és kapta magára, lázas, meggondolatlan gyorsasággal a Marcsa menyasszonyi ruháját. Méretre, - ó, ó-, mintha rászabták volna! A tükör elé állt, nézte magát, a fodrot magasra emelte, táncléptekkel forgott, majd az egyik karját behajlította, a másikat egy odaképzelt Valaki vállára tette, és mosolyogni próbált. Észre se vette, amikor Sára állt meg mögötte, a tükörben látta meg, sajnálkozó tekintetét.

 Jozefa éles hangon kiáltott rájuk. – Meg vagytok ti bolondulva? – és sürgető mozdulattal nyújtott feléjük egy levelet:

- Most hozta a városházi kézbesítő, csomagolnunk kell. Holnapra, élelmet, egy váltás ruhát! Máris!

-------------------------------------------------------------------------------------------

Ekkor történt, hogy Marcsa másnap, nem reggel, csak délben tudott jönni, a ruhájáért. A félig nyitott ajtón kopogott, de senki sem szólt, hogy szabad. Marcsa, óvatosan, mint aki tilosba jár, mégis bement. Mint ahonnan sietősen távoztak, a szobában rendetlenség. Ruhák, iratok, fényképek, szerteszét. Az ajtók mind nyitva, a szomszéd szobában sincs senki. Óvatosan lépett egyet-kettőt. Idegen házban, egyedül! Mit tegyen? Lába alatt megzörrentek a lehullott könyvek, papírok, levelek. Egy fénykép. Majdnem rálépett. Fölvette, rácsodálkozva emlékezett, amikor tavaly nyáron, neki is megmutatták. Jól sikerült kép. Sára nevetett rá, a kerti asztalon ülve, ahogy annak idején Miksa lekapta. Olyan vidám és olyan gondtalan a mosolya, hogy Marcsa nem tudta letenni. Hova tenné? Le a földre? Szorongatta, nem tudta mitévő legyen. Azután, óvatosan a zsebébe rejtette.

 - Csak, addig viszem el, míg nem jönnek haza, majd visszahozom, - így győzködte a lelkiismeretét.

 Kereste a ruháját. Az a menyasszonyi ruha, habos fehéren, csipkésen, a szekrény oldalán volt csinosan vállfára akasztva. Odalépett, vigyázva vette le. Örvendett, nézegette volna, de előbb ki akarta fizetni.

  - Jozefa, Jozefa… itt vagyok, hol vagytok? Felpróbálnám a ruhát!

 De Jozefa nem jött. Senki sem jött.

  – Jozefa! Sára! Rebeka! - szólongatta a lányokat, de csak a csönd felelt. Hallgatózott. Megroppant egy bútor, aggasztóan susogott a néma ház.

   Marcsa most reménykedni kezdett. - A kertben lesznek, - hát persze!

   Itt kinn a napfényben ácsorgott, de csak távoli éles vonatfüttyöt, szekérzörgést, kutyaugatást hallott, a kertben sem volt senki:

- Hol vannak? – Hogy fizessem ki?  Azért elvihetem? - töprengett.

 Szétnézett újra, aggódva. Akkor látta meg a menyasszonyi fátylát.  Összetaposva, porosan, gyűrött rongyként feküdt a földön. Ez lenne az?  Ösztönösen lehajolt érte. Megtorpant, otthagyta, nem emelte fel.

   A déli harangszóra rezzent föl, elindult, tétován lépegetett, karján a menyasszonyi ruhával.  Az utcán meg-megállt, még visszanézett a házra, hátha mégis kinézne valaki! Mozog a függöny! -  Sára, ott vagy?

 Futott vissza. Ám, csak a szél sodorta ki a függönyt, a nyitva maradt ablakon. Néha lebbent egyet-egyet, mintha intene, ilyenkor fátyolként takarta be, a Jung lányok NŐI SZABÓSÁGA cégtábláját.

A táblát, ami már rég sehol sincs, de Marcsa őrzi még az adósságát. A menyasszonyi ruha munkadíját. Ott van a komódfiókban. Majd odaadja Jozefának: - Látod, nem felejtettem el.

 És a Sára fényképe?

 Nahát, az lesz csak a meglepetés! Eltervezte. Az majd úgy lesz, hogy Marcsa, a képet előbb a háta mögé teszi, úgy kérdezi Sárát, na, találd ki, mi van a kezemben?  

 Százszor elképzeli, a Sára mosolyát…

Kép: Fortepan