...1918-ban, amikor elvittek katonának, az anyám azzal engedett el:

„Ott is becsüld meg magadat fiam!” Jóformán gyermek

voltam még, tizenkilenc éves. Aggódott értem, mert bár már

vége volt a háborúnak, kósza hírek jártak, nyugtalanság érzett

a levegőben.

Még egyszer átölelt: – Áldjon meg az Isten fiam!

A történet főhőse, 19 évesen

***

Először Kaposvárra vittek. Esős idő járt arrafelé, a kiképzés is

nehéz volt, mihamarabb feltámadt bennem a honvágy, ezért aztán

az őrmesternek apró szolgálatokat tettem, mintaszerűen

vágtam magam vigyázzba. El is értem, hogy jó magaviseletért

haza-haza engedtek. Főleg, mikor az őrmester rájött, hogy az

anyám kilónyi szalonnákat, mézet, mákot, ezt-azt küldött neki

hálából.

– Te, fiam – mondta egy alkalommal az őrmester – ez a

Péterffy főhadnagy azt kérdezte tőlem, tudok-e egy megbízható

embert, aki a legénye lenne. Téged ajánlottalak.

Ez a Péterffy főhadnagy, ez egy úr volt. Nagyvonalú, elegáns,

nőtlen, független, fiatalember.

Eleinte haboztam, ha valaki legénye leszek, az olyan szolgaféle.

Cseléd. Az legyek? De az őrmester rábeszélt: – Így is az

vagy, de most akárki lába kapcája. Akkor meg csak az az egy

parancsol. Azt meg tudod ugye, hogy az egy fáin ember. Na

kezet rá!

Így lettem a főhadnagy legénye.

Mire észbekaptam, már nem is Kaposváron voltunk, hanem

Budapesten. Péterffy idevalósi volt, ide kérte magát. Hozott engem is.

Mondhatom jó dolgom volt attól kezdve. Nem a kaszárnyában,

hanem Budán laktunk. Nekem a szuterénben volt egy külön

jó kis helyem, ott aludtam. Gyorsan beletanultam a kötelességembe:

fürdője, kávéja, szivarja, konyakja, kikefélt ruhája, csizmája... ahogy kell.

Küldönc is lettem. Hoztam, vittem, amit kért. Sokszor átvillamosoztam

Pestre az édesanyjához, aki egy igazi dáma volt.

Halkan mosolyogva mondta: – Kedves fiam, mielőtt hazaviszi

a fiamnak, – Kázmérkának – a kivasalt ingjeit, elkíséri a

cselédlányt, Jolánt a piacra és segít neki hazahozni a zöldséget,

meg a gyümölcsöt.

Összeütöttem a bokámat: – Igenis!

Megveregette a vállamat: – Nekem ne bokázzon fiam, elég,

ha azt mondja, szívesen.

Elmentünk Jolánnal a piacra.

Ha kellett, felvittük a mosott ruhát a padlásra, csomagot a

postára... Sokszor megfordultam a pesti lakásba, meg Jolánnál.

Jolán nem volt már egy bakfis, se egy apáca. Túl volt az

első bolondságokon, de még messze az utolsótól Amúgy elég

szemre való volt. Hamar beengedett a cselédszobába. Azon

vettem észre, hogy bőven osztogatott kegyeiért, egészen jogot

formál rám. Korzózni akart velem a cselédkorzón. Na, azt már

nem. Hogy a végén összeboronáljanak! Hát még mikor megtudtam,

hogy tavaly még egy részeges káplárral csavargott. Szégyenlettem

vele járni.

De még otthon is, az eszem tiltakozott, mikor a lábaim

mégis elindultak a cselédszoba felé. Azt se szerettem, hogy ordináré

beceneveken szólítgatott:

– Na most gyere pubikám, de gyorsan, fiúka...

Puritán neveltetésem fellázadt, amikor egyre-másra csak

ezen járt az esze. Ez is egy lány? Nem szégyenli magát? Megvárhatná,

míg én unszolom! Udvarolni szerettem volna. Úgy

győzni, mint egy igazi férfi: félig fölényesen, félig gyöngéden

kérlelni, kiérdemelni, mintegy ajándékképpen. Ám amikor

felajánlkozott, részemről a teljesítés már nem szerelem volt,

csak fogcsikorgató bizonyítás, hogy ki ne nevettessem magam.

Na igen, akkor ő már lehetett olyan huszonhat, huszonnyolc éves.

Egy tapasztalt nőszemély.

Ha ilyen a szerelem, kell a fenének.

Hej, kedves édesanyám, most hogy becsüljem meg magamat?

Menekülésről ábrándoztam, de hogyan, amikor a főhadnagytól

függtem, aki úgy segített az édesanyján, hogy maga helyett

engem küldött, míg ő vígan grasszált valahol.

***

Segített rajtam a sors. Nem egészen jólesően, de mégis menekítően.

Akkor már napok óta borzongtam a nyári melegben is,

és étvágytalan, kedvetlen voltam, amikor az asszonyság kitalálta

a nagytakarítást. Behoztuk a létrát, hogy leszedjem a függönyöket.

Onnan, a létra tetejéről szédültem le. Eszméletlenül

csúsztam a semmibe.

A földön feküdtem, mikor észhez tértem. De hiszen maga

lázas! – kiáltott az asszony.

Telefon – főhadnagy – autó – kórház. Hiába tiltakoztam, hiszen

jól vagyok már, el szokott ez múlni, nem kell doktor!

De ott tartottak megfigyelésre. Másnap kezdődött a rosszullét újra.

– Váltóláz, – mondta az orvos – itt kell maradnia.

Nem sokan mondhatják el, – amit én akkor, – hogy úgy éreztem

magam a fehér ágyon, mint a mennyországban.

Ahogy javulgattam, kisétáltam a folyosóra, próbálgattam az

erőmet.

***

Akkor láttam meg azt a lányt. Az ablaknál állt. Feltűnt nekem,

pedig nem fordult felém. Elsétáltam mellette. Nagyon takaros

teremtés volt. Karcsú a termete, befont haja a derekáig ért.

Valami kosztümféle volt rajta és a lábán kis barna félcipő.

Nem fordult meg. Én pedig egyre rövidebbre fogtam az

ide-oda járkálást, mert attól féltem, ha messzebb megyek, eltűnik.

Hirtelen ötlettel, (honnan volt bátorságom?) mellé álltam.

Akkor nézett rám.

Tiszta tekintetével ő is felmért engem. Nem lépett el, bár

nem is mosolygott.

Megszólítottam: – Beteglátogatáson?

Felelt, egy kis mosollyal: – Nem egészen...

A hangja! Újra akartam hallani.

Ám mire újra szólhattam volna, kiszóltak egy ajtón: – A főorvos

úr várja!

Elmenőben még visszanézett és bólintott felém, mint aki elköszön.

Bénultan álltam: egy lány, aki nem vihog, aki nem kelleti

magát, akinek tartása van.

Egy lány, aki tetszik nekem. Nagyon.

***

Sokáig vártam még, aztán visszamentem a kórterembe. Ahol

szintén katonák feküdtek, várták a gyógyulást. Ki ilyen, ki olyan

bajjal. Sóhajtoztak, nyögtek, ha valami fájt, de bolondozni, arra

mindegyik kapható volt. Ilyen helyen kis tréfa is hálás nevetést

arat. Oldja a keserves várakozást, mondjuk egy kis gonoszkodást

a testes Irma nővérrel. Na az igen szerette a rendet. Azt

akarta, hogy még az ágyban is „vigyázz”-ba feküdjünk. Pedig

nagyon elegünk volt a regulából. Felügyelt ránk, ott ült az asztalnál,

és ha elhangzott egy katonás kiszólás, vagy, ha illetlen

röhögések estek, felnézett az örökös kötéséből, –mert sálakat

vagy mit kötött egyre-másra, – ilyenkor mérgesen kiabált.

– Szilencium emberek! Nem a kocsmában vagyunk!

Ilyenkor annyi is elég volt a falrengető röhögéshez, ha valahonnan

a sarokból kiszólt egy hang:

– Elég baj az nekünk!

Ha már nem bírta a hangzavart, méltóságteljesen kivonult,

a kötést azt az asztalon hagyta.

Seres tizedes felkelt, – bánatos arccal, rejtegetve, hogy kutyálkodik,

– odament az asztalhoz és kihúzta a készülő sálból

a kötőtűket. Aztán visszaosont: – Pszt, egy szót se!

Visszafojtott lélegzettel nyeltük a nevetőgörcsöt, csak ki ne

robbanjon belőlünk, míg észre nem veszi a mókát. Jött is nemsokára.

A néma csend feltűnt neki: – Na, katonák ezt már szeretem.

A párnát tömtük a szánkba és a röhögéstől vonaglottunk

a takaró alatt, amikor végre kitört a patália:

– Szégyellhetik magukat! Felnőtt emberek úgy viselkednek,

mint taknyos kölykök.

Csúfolódásunk tárgya lett ezután. Egy bajszos magyar a harmadik

ágyról, már reggel így kezdte:

– Szilenc emberek, jön az anyósom.

– Nincs ennek lánya, te marha.

– De, ha volna se venném el! Nézd meg az anyját, vedd el

a lányát.

– Ki vette volna el? Bár ki tudja milyen volt még virágában...

– Hej fiúk én már erre is ráfanyalodnék nagy ínségemben.

Meg is kérdezem tőle: Galambom ne kössük össze a sorsunkat

egy kis ideig?

Megszeppenve hallgatott el, amikor erre belépett Irma nővér:

– Maguk se javulnak már meg soha! Pedig embereljék meg

magukat, mert nem lenne jó, ha Viola kisnővér panaszkodna

magukra.

***

Micsoda? Kisnővér?

Fél könyökre emelkedve néztük a kisnővért.

Na azt megnézhettük! Láttunk egy üde virágszálat.

Majdnem felkiáltottam. Ő volt a lány az a tiszta tekintetű, akiről

azóta is ábrándoztam.

A bajuszos rikkantott egyet: – Balra csudálkozz! Egykét-há!

Egyszerre hangzott fel az „ejha” és a fütty és a taps.

Viola kisnővér mosolya és felemelt keze egyszerre intett köszönetet

és csöndet.

Valaki azt suttogta: – Ez ám a „szilenc” emberek!

Ezután, ha ő jött be, a katonák egyre betegebbek lettek.

– Nővérke a lábam!

– Jaj, nővérke a fejem!

– Violácska a lázam!

De Viola tudta, miről van szó. A katonák sokszor megnevettették,

mert ő értette a tréfát.

A szélső ágyban feküdtem, már alig vártam reggelenként a

lázmérést.

Hűvös keze a homlokomon! Csuklómon méri a pulzusomat!

Atyaisten, de megáldottál! Otthagyott a lázmérővel és tovább

lépett.

Veszettül dörzsöltem a lázmérőt, hogy mire újra visszajön,

aggódjon a magas lázam miatt.

De csak mosolygott:

– Segített rajta, azt hiszi becsaphat? – mikor látta lázmérőn

a negyven fokot.

– Jó lenne, – mondtam zavartan, – szeretném, ha sajnálna

egy kicsit.

– De hiszen már jól van, nemsokára hazamehet. Emlékszik,

mikor azt kérdezte tőlem, látogatóba jöttem-e? Látja, igaza

lett, magát mindennap meglátogattam.

Összeszorult a torkom:

– És... holnap annál az ablaknál? Találkozunk?

Erre már se igent, se nemet nem mondott, csak mosolygott.

Hej, kedves édesanyám, ha ezt a lányt látná! Ezzel jól megbecsülném

magamat!

Csakis ezzel becsülném meg igazán magamat.

Másnap délelőtt felolvasták, hogy kik mennek haza. Egyelőre

betegszabadságra. Elhangzott az én nevem is.

Kimentem a folyosóra. Ahhoz az ablakhoz.

Vártam. Meg kell neki mondanom, mielőtt elmegyek, hogy

nincs több ilyen lány. Se égen, se földön, csak ő. Aztán úgy adódott,

hogy nem egyedül jött. Doktorokkal, nővérekkel együtt,

vissza a nagyvizitről. Észrevett. Lemaradt. Mellém állt.

Milyen magas gondoltam. Néztem a száját. Le se kellene hozzá hajolnom.

– Hazamegy? – kérdezte.

– Elfelejt? – kérdeztem.

– Nem egészen... mert én is...

Ezzel elfutott. Elfutott, mert várták a többiek.

***

Másnap korán reggel ketten jöttünk fel. A bajuszos meg én.

A koma még visszanézett az ajtóból. Megfordult, visszament.

Azt hittem ott felejtett valamit. Az ám! A kutya! Az asztalhoz

ment és Irma nővér ott heverő kötését felemelve, kihúzta a

kötőtűket és lassan, komótosan visszabontotta a félkész sálat

a negyedére. Majd győztesen szalutált az „áldozatnak”, és elballagtunk.

Haza igyekeztünk.

***

Elmenőben vissza-visszanéztem a kórház ablakára, látnék-e valakit,

de azzal vigasztaltam magam, túl korán van még ahhoz,

hogy bárki is a távozók után integessen.