A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményalapú kiállítássorozattal készül fennállásának 70. évfordulójára, ennek egyik állomása lesz A tárgyak társasága című tárlat, amely amellett, hogy a Kézirattárban, a Könyvtárban és a Művészeti, Relikvia- és Fotótárban őrzött írói gyűjteményekből, azaz az írók legkülönfélébb gyűjtéseiből válogat, nyolc kortárs író és költő gyűjtési szokásaira és általában a tárgyakhoz való viszonyára is rákérdez. A kiállításhoz készült interjúk ott nem hallható részletei olvashatók a PIMblog nemrég indult interjúsorozatában.

Legutóbb Bartis Attilával beszélgettünk, ezúttal pedig Tóth Krisztina írónő mesélt gyűjtési szokásairól, egykori és jelenlegi gyűjteményeiről, s közben szó esett a tárgyakban hordozott emlékekről, valamint a talált tárgyaknak és a megtalált szavaknak a nagy egészhez való viszonyáról is. Az itt közölt részletek fókuszában a gyermekkor áll.

IM: Gyűjtöttél valamit gyerekkorodban?

Csontostálka Tóth Krisztina gyűjteményéből (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

T. K.: Amikor én kisgyerek voltam, a hetvenes évek végén, mindenki kártyanaptárt gyűjtött. Ezt ma már elég nehéz megmagyarázni az új generációnak, hiszen teljesen eltűnt, de akkor ez egy nagyon értékes gyűjtemény volt. Voltak benne kártyák, amik külön cserealapot képeztek, például az ún. dimenziós kártyák, ha mozgattam a kártyát, akkor a figura változott rajta vagy térbelinek látszott. A Vonalkód című könyvemben szó esik róluk, s érdekes, hogy több fordító rákérdezett, hogy mik ezek. Úgy tűnt, hogy ez egy generációs különbség, akik később nőttek föl, nem ismerték, el kellett nekik magyarázni. 

Kártyanaptárak, 1967–2016 (PIM Kézirattár) 

PIM: Könyveket mikor kezdtél gyűjteni?

T. K.: Fiatal felnőtt koromban kezdtem el a könyvtáramat kiépíteni. Nagyjából egyetemista koromban gyűjtögettem össze az alapkönyvtárat. Van egy elég szép, francia szerzőkből álló gyűjteményem is, amit a párizsi időszak alatt szedtem össze. Ez különösen nagy erőfeszítés volt, hiszen a szűk ösztöndíjból kellett kigazdálkodni egy-egy könyv árát. Nagyon meg kellett fontolni, hogy mit veszek meg. Aztán amikor visszajöttem Budapestre, folytattam itt is. Érdekes belegondolni, hogy az én nemzedékem az utolsó, amelyik könyvtárat épít. A fiam nemzedéke már nem fog. Akkor szembesültem a legsokkolóbban ezzel, amikor felajánlottam a volt férjemnek, hogy segítek neki eladni a lakását. Körbefényképeztem a lakást egy gyönyörű, napos délelőttön, elhúztam a függönyt; ahogy az ingatlanosok előírják, ott volt a fénysáv a szoba közepén. Úgy gondoltam, hogy ez egy otthonos és vonzó tér. Átadtam a fotókat az ingatlanosnak, majd látom a hirdetésben, hogy a borítófotó egy konyharészlet a mikrohullámú sütővel. Felhívtam, hogy miért nem azokat a hangulatos szobaképeket tette ki. Ötölt-hatolt, többször elmondta, hogy milyen jó állapotban van a konyha, majd kibökte, hogy ne haragudjak, de egy könyvekkel teli lakást képtelenség eladni. Olyan öreges benyomást kelt, hogy a harmincas vásárlók valósággal visszahőkölnek tőle. Még azt is mondta, hogy a könyvekkel telepakolt lakásnál csak egy rosszabb van, a láncdohányos lakása.

PIM: Ragaszkodsz a könyveidhez?

T. K: Időnként muszáj szelektálni, mert ilyen mennyiségű könyvvel nagyon nehéz együtt élni. Amikor lakást kerestem, meglepő módon nem azt néztem, hogy egy helyiségben hány ablak van, és milyen a benapozottság, az is fontos szempont természetesen. Azt néztem, hogy mekkora falak vannak, milyen falfelületekkel lehet gazdálkodni, hogyha könyvespolcot akarok beépíteni. Ráadásul az volt az elképzelésem, hogy ne plafonig menjen, mert akkor az embernek olyan érzése van, mintha – ahogy Esterházy írta – az Országos Széchényi Könyvtár szabadpolcos részlegét lakná. És hát mégiscsak egy otthonról van szó. Most olyan 8000 könyvem van otthon, nagyon szép rendbe rakva, erre ügyelek, hogy minden a helyén legyen. Ábécérendben a magyar irodalom, a világirodalom és az idegennyelvű irodalom.

Faházikó Tóth Krisztina gyűjteményéből (PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

PIM: A gyermekeid gyűjtöttek vagy gyűjtenek valamit?

T. K.: A kislányom egy időben Barbie babákat gyűjtött szülői segédlettel. Hatalmas Barbie cipő gyűjteménye is volt, ott kellett szembesülnöm azzal, hogy valószínűleg egy kicsit OCD-s vagyok, mert rettenetesen tudott zavarni, ha nem párosával vannak elrakva, vagy ha valamelyik cipőnek hiányzik a fele. És amikor elment az óvodába vagy később az iskolába, hosszú ideig képes voltam a szobájában keresgélni – még sincs úgy rendben a világ, ha nincs meg a Barbie csizma fele.

A fiam nagyon nagy gyűjtő volt gyerekkorában, folyton gyűjtött valamit. A repülőgépmodellektől kezdve a nyakkendőkig. Elég komoly nyakkendőgyűjteménye is volt, mindenkitől azt kért ajándékba. Egész kicsi volt még, amikor látott valami filmet, ami nagyon nagy hatással volt rá, úgyhogy öltönyben és nyakkendőben járt, mint egy kis miniügyvéd, ami nagyon irritálta az osztálytársait, meg mindenkit a környezetében, de komolyan vette ezt a dolgot, és újabb és újabb nyakkendőket rakott föl. Emlékszem, amikor átvettem a Palládium-díjat, sokan meglepődtek, hogy az alig óvodás korú gyermek megjelent öltönyben-nyakkendőben. És amikor például Bécsben kirándultunk, be kellett menni egy nyakkendőüzletbe, ahol nagyon komolyan szemrevételezte a választékot. Aztán később töltőtollakat gyűjtött, ugyanebben a klasszikus-konzervatív szellemben kizárólag gyönyörű töltőtollakat, amelyeket tintával kellett megtölteni, és amelyek aztán eláztatták az összes holmit, ahogy a töltőtollak szokták. Most inkább csak a zenével vagy a gitárral kapcsolatos apróbb tárgyakat gyűjti, de közel sem olyan megszállottan, mint gyerekkorában.

Tóth Krisztina, 2022 (Fotó: Falus Kriszta)

PIM: Ha már a gyerekeknél tartunk: több művedben is előkerül a gyerek foga. Megőrzöl bármit, ami a testhez kapcsolódik?

T. K.: Most éppen egy olyan regényen dolgozom, ahol ezeknek a fogaknak különösen nagy jelentőségük van. Igen, el szoktam tenni a gyerekeim fogait. Sőt, elmesélek egy rémületes történetet. Amikor a fiam született, akkor még nem volt ennyire megszokott a köldökzsinórvér megőrzése. Akkor még nem voltak őssejtbankok, csak azután kezdtek elterjedni. Viszont olvastam a japán anyákról, akik elteszik a kisbabák köldökcsonkját. Éppen akkoriban volt a fiam újszülött, és azt gondoltam, hogy ha ez a köldökcsonk leszárad, akkor én is el fogom tenni, merthogy ez milyen érdekes. Egy gyönyörű dobozba tettem, a gardróbszekrény aljában őriztem, mígnem egy nap megláttam Poci macskát a gardrób körül ólálkodni. Sajnos Poci macska elfogyasztotta a köldökcsonkot. Rettenetes történet, így jártam. A japán anyáknak biztos ennek a megelőzésére is van valami technikájuk.

Hajtincseket is gyűjtöttem, sőt a mai napig megvan a gyerekkori hajtincsgyűjteményem, amit az osztálytársaimtól gyűjtöttem. Úgy éreztem, hogy a hajban, a színében, a tapintásában annyira benne van a személyiségük, hogy levágtam. Volt egyébként, akinek az anyukája nem engedte, úgyhogy nem volt teljes a gyűjtemény, de azért elég sok haj megvolt. A fiamnál minden hajnyírásnál eltettem egy tincset. Amikor 18 éves lett, akkor megkapta azt a könyvet, amiben a gyerekkori emlékeket írtam: mikor kezdett el beszélni, miket mondott, mikor mit csinált először, és mindig mellétettem egy-egy hajtincset is az aktuális hajvágásból, és érdekes volt megfigyelni, hogy hogyan sötétedett az évek alatt a haja. A kislányom haját már nem gyűjtöttük, de a fogait szintén eltettem szép kis dobozkában. Teljesen értelmetlen egyébként, de mégis úgy érzem, hogy az ember ezekkel valahogy csapdába ejti a múló időt, még ha nem is tudja visszaforgatni.

PIM: Úgy tudom, örömmel jársz bolhapiacokra és veszel részt lomtalanításon. Ez a szokásod megvan még?

T. K.: Erről soha nem fogok tudni leszokni, azt hiszem, hogy ez egy szenvedély. Nagyon sok rétege van a lomtalanításnak, és a vadászat az csak az egyik. Ilyenkor az ember azt akarja megérteni, hogy hogyan élnek mások, mi az, amitől megválnak, mi az, ami már nem fontos. Magyarországon kb. 20 éve nézem a lomtalanításokat, és egyrészt azt mutatják a kidobott tárgyak, hogy az emberek szegényednek. Egyre kevesebb dologtól válnak meg, és amitől megválnak, az már valódi szemét. Egész iparág települt erre rá egyébként. Amint megjelennek a tárgyak, valaki odaül őrizni azokat, mintha az az ő kupaca lenne, és onnantól kezdve ő már viszonteladja a kipakolt holmikat. De nagyon érdekes, hogy mitől válnak meg. Nekem általában nem az az értékes, amire a lomtalanítók vadásznak. Én nem akarok régiségeket, bútorokat összeszedni, sokkal inkább az apróságok érdekelnek. Volt nagyon érdekes találatom: a fiam playmobilozott, és egyszer lomtalanításon találtam egy olyan Playmobil szekeret, ami még a régi, magyar gyártású Playmobilból került ki, és a szekér hátuljára fel lehetett tűzni egy kis sárga színű lámpát. Pici lyuk jelezte, hogy hova kell tűzni, de az egyik hiányzott. És évekkel később egy másik lomtalanításon találtam egy kis lámpát a szekér másik oldalába. Szóval ki vagyok éleződve a különböző Playmobil hulladékokra. A fiam most már 26 éves, úgyhogy az ő kora nem indokolja, de azt gondolom, hogy a tárgyaknak így együtt kell lenniük. Olyan mintha a világban kallódnának a holmik, és csak arra várnának, hogy valaki egyszer vegyen egy nagy levegőt, végigjárja az összes szeméthalmot, és minden összetartozó dolgot egyesítsen. Tulajdonképpen, amikor az ember ír, akkor ugyanezt az érzést keresi, valahogy megpróbál valami rejtélyes módon a szavak által rendet teremteni a világban legalább átmeneti időszakokra. Nekem ugyanezt a fajta örömet adja meg, ha odahajolok egy kupachoz, és találok valamit.

PIM: Az egyik szövegedben írod, hogy minden íróember gyűjtöget: mondatokat, arcokat, párbeszédeket, helyszíneket… Te milyen megfoghatatlan dolgot gyűjtesz a munkáidhoz?

T. K.: Nekem mindig nagyon érdekes minden magánbeszélgetés, telefonbeszélgetés, párbeszéd, szóváltás, gesztus, amit bele lehet építeni egy-egy karakterbe, s a részletekből aztán össze tudok mozaikozni egy nagyobb felületet. Mindig van nálam egy pici notesz, de nem mindig írom föl rögtön, a kulcsszavakat szoktam feljegyezni, vagy az ötletet, hogy mire lehet jó. Most már azt is megtanultam, hogy ezt meglehetősen részletesen kell fölírni, mert az adott pillanatban hiába gondolom, hogy az a szó, amit leírok, evidens módon emlékeztetni fog a jelenetre vagy a párbeszédre, nem mindig van így. Egyszer ezt meg is írtam egy tárcanovellában, amelynek az volt a címe, hogy A szatyros nő. Mindig fel kell írni azt is, hogy miért gyűjtöttem be azt az adott valamit, nem elég csak a kulcsszó.

Nagyon szeretem a feliratokat, vagy a kitakart feliratokat. Megesett olyan is, hogy egy földön kuporgó hajléktalan pulóverén az volt a felirat, hogy adventurer, és ahogy ült, csak annyi látszott, hogy advent, ami már teljesen más jelentést kapott. Érdekesek a falfirkák és a rajzok is, minden, ami pillanatnyi följegyzés az országról és a világról, ahol élünk. Ezek ugyanolyan jegyzetek, mint az én kis noteszemben, és ugyanúgy árulkodnak erről az időszakról: mi az, ami idegesíti az embereket, mi az, amit mindenképpen közölni akarnak. A tetoválás ugyanígy árulkodik a világról, arról, hogy mit tartanak fontosnak, hogy milyen kétségbeesetten próbálnak elkülönülni, és hogy hogyan olvadnak be éppen ezzel teljesen. Valahogy ez olyan különös nekem, hogy miféle új barbár időszakot élünk, ahol a test és a testtel való közlés ennyire fontos. Amikor én gyerek voltam, akkor a tetoválás két dolgot jelentett: börtön vagy Auschwitz. Ha valakinek a kezére volt tetoválva valami, az azt jelentette, hogy ő egy börtönviselt ember, ha a karjára, akkor megjárta a haláltábort. Ennek egészen megváltozott a jelentése, az emberek úgy használják a tetoválást, ahogy korábban mondjuk a sminket használták, és egészen másképp tekintenek a testükre.

Kemény Aranka és Zeke Zsuzsanna

Ha kíváncsi vagy az interjú további részeire, és szeretnéd tudni, mit gyűjtött még Tóth Krisztina, látogasd meg a PIM május elején nyíló A tárgyak társasága kiállítását!

Az interjú írott változatát szerkesztette Molnár Eszter.