2022. jún 22.

Pest-budai ikonok 2. „Árpád utódain frakk fityegett”

írta: pimblog
Pest-budai ikonok 2. „Árpád utódain frakk fityegett”

A Pest-budai ikonok, reformkori várostörténeti programsorozatunk soron következő eseményén a divat és öltözék társadalmi funkciójáról és közösséget formáló erejéről esett szó. Az est házigazdája dr. Fónagy Zoltán, beszélgetőpartnerei pedig Kollár Csilla, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, illetve Mészáros Zsolt, a PIM munkatársa voltak. Közreműködött még Hirtling István színművész és Darvas Kristóf zongoraművész.

pbi_2_fb.jpg

A PIM Spotify-csatornáját itt, a soron következő eseményeket pedig a múzeum Facebook-oldalán követhetik! Az első előadásról itt írtunk „Szép emberek, szép cifra boltok" címmel.

„Kosztüm volt, és nem divat”

A tizenkilencedik század elején az öltözködés íratlan normái nagyon szigorúak voltak, az egyéni választásnak és az önkifejezésnek nem sok tere maradt. Az öltözet így elsősorban egy társadalmi jelölő volt: a rendi hovatartozás, életkor, családi állapot és etnikum komplex jelzőrendszerét alkotta a viselet, s ez nyújtott fogódzókat ahhoz is, például ki hogyan szólítható meg. Amint azt Jókai egyik publicisztikájában megjegyezte: „kosztüm volt, és nem divat.” Ugyanakkor a reformkor szűk két évtizedében a modernizáció folyamata az öltözködésre is kifejtette hatását: a ruházat egyszerű olvashatósága – ahogyan a rendi társadalom korábbi rétegzettsége is – lassan elkezdett feloldódni, a divat demokratizálódott, s az élesen szembetűnő határok elmosódtak.

Ezt szemléltetik leginkább a napi sajtóban is tárgyalt botrányos esetek, amikor a pesti hajóhíd vámszedői eltévesztették az átkelők ruházatának helyes értelmezését. Az érintettek felháborodását váltotta ki, ha a vámszedők rosszul következtettek arra, kitől kell hídpénzt szedniük (a korban a nemesek, a városi polgárság és a katonák mentesek a közteherviseléstől, és többnyire a diákok is szabadon kelhettek át a hídon a szokásjog alapján).

ke_pernyo_foto_2022-06-21_11_37_28.pngLudwig Rohbock: Városképek a régi Magyarországról. A hídon Pest és Buda között. Forrás: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár

Nemi szerepek az öltözködésben és a ruha életciklusa

A beszélgetés során megidézett korabeli divatlapok cikkeinek fogyasztói elsősorban a közép- és felső középosztály, de szélesebb társadalmi körökbe is leszivárgott a különböző öltözetek sajtóban reklámozott repertoárja. Így a boltos segédek ugyanúgy kicsinosították magukat, mint a jómódú polgárság, és megjelent egy új, sokszor gunyorosan jellemzett szereplő is a városi porondon: az arszlán, avagy divatfi.

A divat túlzó majmolását visszatetszőnek tekintette a társadalom, s ahogyan Kollár Csilla is kiemelte, nem ugyanazon elvárások elé állította a férfiakat és a nőket. Míg a 18. századig a férfiak körében a díszes és színes öltözék volt elterjedt, a 19. században teret hódítottak a letisztult, angol szabással készült, egyszerű ruhadarabok, amelyek elegáns, de időtlen megjelenést biztosítottak a férfiaknak anélkül, hogy gyakran kelljen öltözetükön változtatni. A ruházkodás így a korabeli férfiideált is megtestesítette: a stabilitást és állandóságot. Ezzel szemben a nők (a divatlapok elsődleges címzettjei) azok, akiktől elvárt a divat változásának „észszerű” ütemben történő követése, hogy csinos megjelenésük a férfiak számára is dicsőséget hozzon.

Ahogyan Fónagy Zoltán is emlékeztetett, a ruhák ebben az időben vagyontárgyaknak számítottak, a jó minőségű, tartós posztóanyagok több nemzedéken át szolgálták a háztartásokat, s egy nemesember számára négy-öt rend ruha méltó ruhatárat jelentett. Ebben a kontextusban nem meglepő az a Petőfi-anekdota sem, mely szerint a költő ínséges vándorszínész éveiben öltözékét hagyta hátra a szállásadójánál zálogként, amíg ki nem tudta fizetni adósságát.

A korszakban a ruhák emberről emberre vándoroltak, azonos státuszú emberek gyakran ajándékoztak, adtak kölcsön vagy cseréltek ruhadarabokat. Sokszor estek át az egyes darabok házi átalakításon, így szabtak át báli ruhákat hétköznapi öltözékké, majd háziruhává. Presztízsvesztésükkel együtt meg is kezdték útjukat az alsóbb társadalmi rétegek felé is, sok öltözék kerül nemestől a szolgálóhoz, s nem egy ruhadarab talált új gazdára a korban elterjedt használtruha-üzletekben.

 bolond_miska_divat.pngIsmeretlen alkotó: Bolond Miska című újságban megjelent illusztráció, 1865. április 16. Forrás: Arcanum 

A pesti divatipar

A Váci utca és környékének nyüzsgő forgataga adott otthont a divatipari céheknek, szabóknak és a külföldre betelepülő kereskedők üzleteinek. Itt varratott magának öltözetet a jobb módú polgárság és nemesség, és az első konfekciók is megjelentek, amelyek a testreszabást nem igénylő kiegészítőket gyártottak nagyobb számban.

Ezenkívül azonban a mindennapi öltözködés számos ruhadarabját még mindig otthon készítették el. Mészáros Zsolt a házisipka példáját említi, amelyet jellemzően a nők készítettek férfirokonaik számára. A huzatos otthoni terekben a fej melegen tartására hivatott ruhadarab nem véletlenül vált a nyárspolgárság, a megállapodottság és elkényelmesedés szimbólumává, amelyen Nagy Ignác előszeretettel élcelődött Magyar titkok című művében.

A ruhatermelésbe a háztartás számára készített egyszerűbb darabok, fehérneműk elkészítésén kívül is bekapcsolódott a nők munkája. Háborús időkben például egy-egy falu vagy város asszonyai összegyűltek ruhát, fehérneműt varrni a honvédség számára. Az alsóbb osztályok pedig mind maguknak készítették el öltözetük darabjait.

pimpim796850-55486.png

Petőfi Sándor Szendrey Júlia által hímzett házisapkája. Forrás: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár 

Nemzeti öltözet

Vahot Imre Nemzeti táncvigalom a pesti körben című, pátosszal átitatott szövegét megidézve a beszélgetés a reformkori viselettörténetnek a kollektív emlékezetben talán legjobban megőrzött aspektusára tért rá: a nemzeti öltözék kérdésére. A sajtó hasábjain éles polémia bontakozott ki a nemzeti érzelmű imperatívusz körül, mely a németes, európaias küllemű viselettel szemben egy újonnan megalkotott magyar nemzeti öltözéket részesített előnyben. A nemzeti öltözet a ’40-es években az elnyomó rezsimmel szemben jelentett állásfoglalást, és a nyelvvel, tánccal, zenével szoros összefüggésben a ruhaviseletet is a nemzeti szellem és kultúra fellendítésének részeként tekintették. Ez az elvárás nemcsak a szabásra terjedt ki, hanem a Védegylet tevékenységével összefüggésben a kelmének is honinak kellett lennie. Kollár Csilla kiemelte, hogy ez komoly nehézséget jelentett, hiszen akkor még nehezen lehetett itthon jó minőségű ruhaanyaghoz jutni. Mészáros Zsolt felidézte, hogy a vita nemcsak a divatújságok lapjait töltötte meg, hanem a mindennapi élet területeit is áthatotta. Például bálokon előfordult, hogy honleányok nem voltak hajlandók frakkot hordó urakkal táncolni.

nemzeti_divat_e_letke_pek_1847.jpgBarabás Miklós: Pompás nemzeti divatkép. Melléklet az Életképek című újság 1847-es számában. Forrás: Arcanum

Divat az irodalomban

Bár a korban szigorú szabályok vonatkoztak az öltözködésre, Pesten egy szűk értelmiségi kör igyekezett eltérni a normáktól, és az önkifejezés eszközeként használni az öltözetet. Jókai Mór megidézett A varázsing című szövege ezt a maréknyi úttörőt írja le, közöttük kitüntetetten Petőfit, aki extravagáns és meghökkentő öltözékével igyekezett saját írói imázsát is tudatosan alakítani. E kör tagjai az európai divatot és a magyaros öltözetet nem annyira ellentétként fogalmazták meg, hanem inkább összeegyeztetni kívánták a kettőt. Mintául szolgált például Byron, akinek kihajtott inggalléros képe Európa-szerte keringett, s szabadságharcos költőként példaképüknek tartották a márciusi ifjak is. De az egyedi viseleteket vagy az angol szabás újraértelmezését előszeretettel kombinálták keleties elemekkel, mint például a kaftánnal.

Fontos felületet adott ezen kívül a divat az irodalom számára a divatlapok hasábjain is. Elsősorban a hölgyközönségnek szánt irodalmi divatlapok (például a Honderü, a Regélő Pesti Divatlap vagy az Életképek) egyszerre közölték a nemzeti kultúra termékeit, verseket zenedarabok kottáit, tárcákat és divatképeket. Így miközben az említett lapok képeikkel és írásaikkal erősítették a nemzeti érzületet, megélhetési forrást is jelentettek az irodalmárok számára.

 

pimpim793827-55080.pngPetőfi attilája. Forrás: PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár

 

Magyary Anna

Szólj hozzá

irodalom beszámoló rendezvény beszélgetés reformkor várostörténet programsorozat PIM Petőfi Irodalmi Múzeum Mészáros Zsolt irodalmi múzeum Fónagy Zoltán Pest-budai ikonok Magyary Anna Petőfi200 Kollár Csilla Hritling István Darvas István