Egy csodálatos koncertben volt részem a minap. Az Operaház Zenekara játszott, a horvát zenei élet meghatározó alakja, Mladen Tarbuk karmester energikus, testet-lelket beleadó irányításával az Erkel Szinházban.
Már a színpadkép is megragadta a fantáziám. A türkiszes derengés, mintha fénypázmák törnének utat maguknak az óceán kékjében, mesés hátteret biztosított az elegáns, frakkban öltözött zenészeknek. Annak ellenére, hogy a halál gondolata nem éppen lélekemelő, az “Érzéki halál” alcím szemléletesen jellemzi az érzékiség és a halál témáját az elhangzó táncokban.
Az első egy balettzene, Rogyion Scsedrin Carmen-szvitje, Bizet operájának átirata, belesűrítve az opera összes népszerű dallamát. A szerző felesége, a moszkvai nagyszínház primabalerinája, Maja Pliszeckaja kérésére írta. A 13 tételes szvitet vonósok és ütőhangszerek játsszák. Ez utóbbiak különösen érdekes hangzással gazdagítják a darabot.
Régebben láttam a Carmen-szvitre koreografált balettot, bár nem Pliszeckájával. Az ő lélegzetelállító táncát a leningrádi Fehér éjszakák Balettfesztiválon láttam, amikor a Hattyú halálát adta elő Saint-Saens zenéjére.
A második darab Szergej Rahmanyinov Szimfonikus táncai, a szerző utolsó befejezett alkotása volt. A korábban “Dél, alkony, éjfél” tételcímek jól mutatják be a táncszvit olykor nyugtalanító, máskor lírai vagy éppen sodró lendületű részeit.
Az előadás végén megérdemelten hangzott fel a vastaps. Egy feledhetetlen estben volt részünk a szenvedélyes érzelmekről és az elmúlásról.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
