Woody Allen filmjeinek rajongójaként is komolyan gondolkodtam azon, hogy el akarom-e olvasni Apropó nélkül című önéletrajzát. Akarok-e részleteket megismerni a gyerekkoráról, karrierjéről, szerelmeiről? Akarok-e a Farrow-Allen üggyel foglalkozni?  (Az utóbbira határozott nem a válasz, ám a könyvben természetesen – nem kevés – szó esik róla.) Végül Zuberczki Judit szuper videós ajánlója segített a döntésben: elolvastam az Apropó nélkült, és ugyan azt nem mondom, hogy az elejétől a végéig lenyűgözött, azonban kétségkívül egy szerethető, Woody Allen-es Woody Allen önéletrajzot kaptam.

Az önéletrajz persze eléggé rizikós egy műfaj. Egyrészről tud baromi hiteles lenni, hiszen a legkompetensebb személy kezében van a toll, másrészről ez a legkompetensebb személy mégiscsak azt hallgat el, amit akar, és olyan fantáziadúsan toldozgathatja-foltozgathatja az életét, ahogyan kedve tartja. Ráadásul nem is feltétlenül kell mindennek tudatosan történnie: az emlékek, bármilyen intenzíven is élnek is az emberben, mindig a valójában lezajlott dolgok torzított verzióját adják vissza. Ugyanakkor felmerült bennem egy kérdés. Egy olyan híres ember, aki elmúlt nyolcvan, és aki tisztában van azzal, hogy sokan nem kedvelik a munkáit, sőt rengetegen utálják, mindenekelőtt a  Farrow-ügy miatt, aki ezek mellett nemcsak szembenéz az élet keserűségével és melankóliájával – neurotikus-szorongó alkata miatt kénytelen ezt tenni, nem bátorságból –, hanem humoros-szatirikus formában folyamatosan meg is jeleníti azt az alkotásaiban (tehát hozzá van szokva a nyers valósághoz), mi a csudáért szépítgetné életének történetét? Woody valószínűleg tudatában van annak, hogy könyve sokak számára csupán önigazolásnak tűnik/tűnhet, mint ahogy annak is, hogy azokat, akik csak egy negatív stigmával együtt képesek őt értelmezni, baromira nem fogja meggyőzni, hogy jaj már gyerekek, az nem is úgy volt. Mindezek ellenére – vagy mindezekkel együtt – ez az idős, híres filmes mégis megírta önéletrajzát. Én pedig örülök ennek.

„Megkérdezték, mihez akarok kezdeni az életemmel. Azt feleltem, fajom nem létező lelkiismeretét fogom kikalapálni lelkem kovácsműhelyében, hogy megtudjam, lehet-e nagy tételben műanyagból is gyártani. Egymásra néztek, és azt javasolták, hogy keressek fel egy pszichológust.”

Az az igazság, hogy bármennyire is furcsa műfaj az életrajz/önéletrajz, Woody Allen életének történetét más írótól valószínűleg nem venném a kezembe. Az ő élete csakis az ő erőteljes, sajátos stílusában előadva érdekel, másképp jó eséllyel unnám. Az Apropó nélkül pedig szerencsére tele van Woody Allen-féle gondolatokkal és humorral. Különösen a könyv első fele, amelyben gyerek- és fiatalkoráról ír. Igazán szerettem azt, ahogyan a családjáról mesél: gyengéden, szeretetteljesen, ugyanakkor kendőzetlenül és nyersen. Miközben ezeket a részeket olvastam, sokszor felderengett előttem A rádió aranykora (Radio Days, 1987) című filmje, amit imádok, és amely valóban – egy kis – részben önéletrajzi ihletésű.

„Anyának öt lánytestvére volt, az egyik csúnyább, mint a másik, de valószínűleg ő volt köztük a legcsúnyább. Hogy is magyarázzam? A Freud-féle Ödipusz-komplexus, amely szerint tudat alatt minden férfi meg akarja ölni az apját, hogy feleségül vehesse az anyját, az én anyám esetében teljesen kizárt.”

A könyv második felében sajnos a Farrow-ügyé a főszerep: Allen nagyon részletesen mesél Mia Farrow-val való kapcsolatáról, azokról a kaotikus családi állapotokról, amelybe viszonyuk által belecsöppent, és nyilván jócskán ír a zaklatási ügyről is. Igen, az ő saját verziójába avatja be az olvasót, ehhez minden joga megvan, mint ahogy az olvasónak is joga van a saját véleményéhez.

„Mindig úgy érzem, hogy Soon-Yi túl szigorú a lányokkal, szerinte meg én vagyok túl liberális, de ő jobban tudja nálam, mi kell az életben maradáshoz. Gyakorlatiasabb. Én például egy hetet sem bírnék ki egy koncentrációs táborban az arclemosó szivacsom nélkül. Soon-Yi viszont két napon belül elérné, hogy a Gestapo ágyba vigye neki a reggelit.”

A gyerekkora mellett nagyon szerettem a szerelmi életéről szóló részeket. Woody saját bevallása szerint ezeket írta a legszívesebben, ez pedig érződik is. Pezsgő, élénk, élettel teli szövegek mesélnek azokról az izgalmas, színes és összetett egyéniségű lányokról, nőkről – valamint a velük való bonyolult párkapcsolatokról – akikkel összehozta az élet. És ha már a szerelemnél tartunk: természetesen New York és különösen Manhattan iránti rajongása is sokszor kifejezésre jut a könyvben.

Woody Allen önéletrajzában minden filmjéről ír, sokról részletesebben is, valamint rengeteg nevet említ a filmek, írók, zenék és média világából, akikkel találkozott és/vagy együttdolgozott. Bár én a többségüket nem ismerem, mégis érdekes volt arról olvasni, hogy hogyan működtek/működnek ezek a dolgok az USÁ-ban, főleg azért is, mert az árnyoldalról sem hallgat.

Woody Allen jól, élvezhető stílusban fogalmaz, ám sokszor túlságosan csapong gondolatai és életének történései között. Ettől persze még hitelesebbé válik (szívből jövő, nem mesterkélt szöveg), de néha azért zavaró.

Az Apropó nélkül 450 oldalából én biztosan tudnék húzni néhányat, de összességében nagyon is megérte elolvasni.  Azt gondolom, hogy Woody Allen rajongók, nem rajongók és műveit nem ismerők egyaránt járhatnak porul és csalódhatnak kellemesen. Bármelyik kategóriába is tartozik az olvasó, érezheti azt, hogy ő is csak egy szószátyár, önigazolásra vágyó híres művész, de akár az is előfordulhat, hogy olvasás közben jókat nevet, sőt az Allen-filmek újranézéséhez vagy megnézéséhez is kedvet kap. Mindenesetre szerintem érdemes egy esélyt adni a könyvnek.

„Életem során írtam már vicceket éjszakai lokálok humoristáinak, rádióműsoroknak, saját fellépéseimhez, és fel is léptem velük, írtam tévének, zenéltem klubokban, koncerttermekben és tévében, írtam és rendeztem filmet és színházi előadást, játszottam a Broadwayn, rendeztem operát. Megvolt minden, onnan kezdve, hogy kenguruval bokszoltam a tévében, egészen egy Puccini színpadra állításig. Ezért hívtak meg vacsorázni a Fehér Házba, profikkal baseballozni a Dodger-stadionba, muzsikálni felvonuláson és a New Orleans-i Preservation Hallban; beutaztam Amerikát és Európát, államfőkkel és mindenféle tehetséges férfival és nővel, szellemes emberekkel és bájos színésznőkkel találkoztam. Kiadták a könyveimet. Ha most rögtön meghalnék, már nem érezném kitolásnak – és nem én lennék az egyetlen.”

A könyv belső borítója