Az élet értelme, az egy olyan valami, amit maga az élet ötölt ki, hogy aljas módon elvonja magáról a figyelmet. Észrevehetetlenül csúsztatja a kifejezést az ember gondolatai közé, akinek eleinte fel sem tűnik a sunyiság. Később aztán egyre gyakrabban szakítja meg a merengéseit, vagy egyre többször villan be csak amolyan – eléggé zavaró és mardosó – háttérsistergésként. Élet értelme – hallja az ember, ha akarja, ha nem. Először nem, aztán meg nagyon is. Először kifejezetten bosszantja. Mi köze neki ehhez? Ő igazán nem ér rá ilyen elvont izéken töprengeni, töprengjen rajta az, akinek nincs más dolga (a mázlista!). Ám ahogy telik az idő, ez a jól csengő kifejezés teljesen hatalmába keríti, megbabonázza. Egyszer csak természetesnek kezd tűnni, hogy ennek a két – önmagában is kiváló és értékes – szónak nagyon is van köze egymáshoz, sőt talán csakis együtt értelmezhetők: olyanok, mint a borsó meg a héja. És talán maga az ember sem értelmezhető életének értelme nélkül. Akkor egy lázas éjszakán izzadva és felzaklatva riad fel az ágyában, és feleszmél. Mégis hogyan történhetett meg az, hogy ő minden szarral foglalkozott eddigi élete során, csak épp a leglényegesebbel és legelementárisabbal nem? Mégis hogyan lehet az, hogy tettei mögött nem az élet értelmének szenvedélyes keresése bújt meg?
Nem baj, ezután másképp lesz! Kiált fel lelkesen, hiszen végre megtalálta az életcélját: az egyetlent, amely valóban igazi életcél lehet. Hiszen mi értelme az életnek, ha az ember még azt sem tudja, mi az élet értelme?
Élettel teli hangulatban kezdi hát hajkurászni: olvas, megfigyel, tapasztal, ismereteket gyűjt, elmélkedik, változtat, újba kezd. Néhányak esetében ez a lendület egészen sokáig kitart, másoknál a hirtelen felívelő időszakot gyors hanyatlás követi. Akad olyan, aki szentül hiszi, hogy rábukkant az élet értelmére, meg olyan, aki élete végéig kitart életcélja mellett, bár a célt az istenért sem sikerül elérnie, és persze olyan is, aki egy idő után feladja, és abban a tudatban éli tovább az életét, hogy ugyan az életnek van értelme, de ő soha nem fogja megtudni, hogy mi az.
Az élet ilyenkor nagyon röhög. Röhög mindazokon, akiket sikerült megvezetnie, ezért az élet értelmét kutatják: olyasvalamit, ami nem is létezik. Erről azonban az élet hallgat, soha senkinek nem árulja el a titkot, hogy neki aztán az égadta világon semmi értelme sincs. Nem árulja el, viszont irtóra bírja, ha valaki magától jön rá erre: azzal egy fokkal kegyesebb és talán együttműködőbb. Az érintett pedig bónuszként több megélt pillanattal lehet gazdagabb, mint folyton kutakodó, másra vágyó társai.
De igazából a fene tudja. Lehet, hogy mégis van értelme az életnek? Tegyük fel, hogy így van. Ebben az esetben viszont az élet még aljasabb, mint gondoltam. Egyfelől azokat veri át a legdurvábban, akik megtéveszthetetlennek hiszik magukat, és azt állítják, hogy az életnek nincs értelme, másfelől soha nem engedné, hogy bárki is rájöjjön az élet értelmére.
kép: unsplash.com/ Ravi Roshan
